Tóth Krisztina rendhagyó irodalomóráján

A Verseghy Könyvtár és az Eső című irodalmi lap szervezésében szeptember végén Szolnok járt Tóth Krisztina, József Attila-díjas költő, akivel a Varga Katalin Gimnázium diákjai rendhagyó irodalomórán találkozhattak. Az órán elhangzott beszélgetésből szerkesztettük az alábbi „interjút”. (…)

– Mennyire volt nehéz megtanulni írni?

– Az egyetemen Nemes Nagy Ágnes tartott szemináriumot, de nem mertem beülni. A folyosón mindig elsétáltam az ajtóig, onnan tovább már nem volt bátorságom menni. Ezzel szemben volt egy másik szeminárium, amit Lator László tartott műfordítóknak. Oda minden csütörtökön este eljártam, ez volt az egyetemi évek fénypontja. Nem csak műfordítást tanultunk, de írtunk is, amiket Ferenc Győző őrzött meg Újabb gyakorlatok címmel. Az egyik kedvenc feladatom volt, amikor úgy kellett verset írni, hogy szinonimaszavakat kaptunk, majd a kész műveket kalapból húztuk ki, és ha valami nem stimmelt, akkor együtt javítottuk őket.

– Miért ír?

– Nem az volt a vágyam, hogy legyek valaki, csak az érzelmeimet akartam kiadni. Ha már csinálom, akkor ahhoz legyen köze, amit fejben elgondoltam.

– Mi adja az ihleteket a verseihez?

– Az írás nem akkor történik, amikor az ember leírja a verset. Ez egy hosszabb folyamat. Sokáig fejben hordom a verseket, és csak később írom le. Van, hogy 4-5 évig csak a fejemben van a terv, az ötlet. Mindig másról kapok ihletet, például képekről, szókapcsolatokról vagy sztorikról. Általában a környezetből veszem az ölteket. Jelenleg a gyermekem hatéves korát szeretném leírni. A vers persze nem akkor születik, amikor formát kap, hanem jóval előtte. Nem hiszek abban, hogy van olyan mű, ami elsőre kész. A vázlataimat mindig elteszem, hogy később át tudjam őket nézni. Néha nagyon érdekes, honnan kerül elő egy-egy sor. Egyszer sokáig motoszkált a fejemben egy kép: „a havak éve volt…”. Be akartam, s be is vettem aztán az egyik versembe. Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy valószínűleg az utolsó sor lesz ez. Mindig egy havas tájat láttam magam előtt, amin egy vonat ment át. Hónapokkal később esett le, hogy ezt egy József Attila-vers, a Kései sirató egyik sora (a hadak vége volt) hívta elő. (…)

Szabados Móni

Elhagyott bicikli

– Nagyapa! Régebben hallottam anyától, hogy részese voltál az 1956-os tiszakécskei sortűznek. Mesélnél róla?

– Tulajdonképpen az a nap is jól indult, mert nem kellett iskolába menni. Előző nap a tanárok úgy engedtek haza, hogy bizonytalan ideig nem lesz tanítás. Anyám elküldött a henteshez, aminek azért örültem, mert elvihettem apám biciklijét. A hentes a falu központjában volt, de amerre akkor már haladtam négyes-ötös sorokban éneklő tömeg vonult. Nagyon érdekelt, hogy mi történik, mert azokban a napokban apám említette, hogy talán készül valami Pesten.

Én is a felvonulókhoz verődtem, pontosabban a menet szélén haladtam. Így értünk a Fő térre, ahol a templom kerítéséhez támasztottam a biciklit, majd az 1848-as szabadság emlékműköz mentem a többiek után, ahol meglepetésemre akkor már a nemzeti zászló lobogott a vörös csillag helyén. Ekkor a tanácselnök szólt az emberekhez, amiből csak a lényegre emlékszem: kenyér jut mindenkinek. Ezt követte Matúz Dezső szavalata, aki az emberek megelégedésére, pompásan mondta el a Nemzeti Dalt, majd a Himnusz éneklése következett.

A Himnuszt énekeltük, amikor a Holt-Tisza felől felénk fordult egy vadászgép. Lángba borult az eleje, és lőtt. Sorozatot adott le a békésen ünneplőkre. Nekem az volt a szerencsém, hogy Veszelka Nándi bácsi mellé kerültem, aki elkapta a karomat, és húzott magával az emlékmű körül, hogy mindig takarásban legyünk a fölöttünk köröző gép elől.

Megrázó és megrendítő volt azzal szembesülnöm, hogy mellettem ártatlan emberek haltak meg, 22 halott és száznál is több sebesült volt. Mindenütt vért láttam, kiabálást és jajgatást hallottam. Borzasztó volt. Először azokkal tartottam, akik egyáltalán tudtak menni, így kerültem a Községháza udvarán lévő nyitott szín alá. Sok idő telt el, mire meggyőződhettünk, hogy elmúlt a veszély. Elindultam haza.

A templomhoz érve láttam, hogy sebesültek fekszenek mindenhol, még a templom lépcsőjén is. Gémes atya a feldarabolt oltárterítőkkel kötözte a sebesülteket.

A látványtól megrémülve hazáig szaladtam, és csak az úton jutott eszembe, hogy a biciklit otthagytam. Attól tartottam, hogy emiatt fogok otthon kikapni. De, amikor meglátták, hogy épségben hazaértem, nem esett már szó a bicikliről. Elmeséltem, amit láttam. Édesapám futva ment segíteni, akiknek még lehetett.

Határ Szabolcs