Néztem ki a fejemből a sajtjáról híres, pár száz lelkes település egyik köztéri padján. Nagyjából húszcentis hó, verőfényes napsütés, csendes nyugalom.
Szemben asztalosműhely, láthatóan bővében a megrendeléseknek. Balra aprócska, de csinos pékség gyakran nyíló ajtóval. Odébb a sajtgyártást bemutató üzem, mellette turistacsalogató bolt, mögöttük eszméletlen panoráma. Mindezektől pár lépésre pedig a hegyekben gazdálkodók jellegzetes házai. Elől a lakóépület, mögötte a pajta, az istálló, mindez pedig egy tető alatt.
Az aprócska falu főutcájáról tehénistállók nyílnak, bennük példás rendben ácsorognak az állatok. Fél órára a legközelebbi autópályától, vasúttól. A falu él, a helyi gazdaság láthatóan működik, megéri gazdálkodni. Igaz, a magyar hivatalok már rég bezárták volna az összes istállót, hisz, milyen dolog az a falu közepén, az iskola, a templom, a turistalátványosságok tövében.
Alapvetően más az a világ, ahol egy lakóház megmarad 250 évig. Mert láthatóan, a benne elmúló nemzedékek két és fél évszázada ugyanabból élnek, ugyanazt csinálják. Úgy tűnik, azt a házat nem egy generációnak építették, és azt hiszem, bár sokszor megtehették volna, nem dózerolták el, hogy újat építsenek helyette.
Persze, ne legyünk magunkkal szemben igazságtalanok! Biztosak lehetünk benne, hogy annak a háznak a gazdáit nem zaklatták világmegváltó ötletekkel. Emberöltőnként nem jött valaki azzal, hogy minden másként kellene csinálni. Nem vonultak át a hegyi utcákon különböző seregek, nyomukban honfitárs talpnyalókkal, akik a káoszt kihasználva segítettek kirabolni a sajátjaikat. Senki nem akarta átszervezni, egybeterelni, szétosztani, külföldi példákra hivatkozva máshogy működtetni a termelést. Egyszerűen két és fél évszázada senki nem akart belepofázni az abban a házban élő gazdák dolgába, életébe. Akik persze nem tettek egyebet, mint termeltek, haszonnal eladtak és éltek. Azt hiszem, elég jól.
És úgy tűnik, erre az életformára a mai napig van igény az ottani fiatalok körében is. Legalábbis ezt a következtetést kell levonnom abból, hogy abban az isten háta mögötti – ámde első osztályú utakon megközelíthető – falucskában nincsenek elhagyott, düledező házak, a porták takarosak, minden négyzetméter gondozott. Tudom, könnyű nekik, hiszen több száz éve kiszámítható, tervezhető módon élnek. Igaz, nem olyan okosak, világmegváltók, mint mi, magyarok.
Ültem a kétszázötven éves házzal szemben, és nem tudtam eldönteni, hogy irigyeljem őket vagy sem. Lehet, hogy mi, magyarok ki sem bírnánk egy kis felfordulás, más dolgaiba belepofázás, átszervezés és átalakítás nélkül? Lehet, hogy mi akkor vagyunk elemünkben, ha körülöttünk minden mozog és változik?
Ültem a padon, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Egy kis nyugalom, kiszámíthatóság talán jól jönne.
