2025.12.1. (hétfő)

Világvége: kösz!

Világvége: kösz!

Dátum:

Úgy tűnik, az ígért időpontban mégsem következett be a világvége. A magam részéről eddig semmi pozitívumot nem találtam ebben az őrületben. Mígnem megvettem az Eső téli számát. Esküszöm, ezért megérte a világvégével ijesztgetni.

Mindig elképedek azon, hogy Jenei Gyulának micsoda szerzőket sikerül felsorakoztatnia egy-egy Eső oldalain. Bánki Éva, Lackfi János, Markó Béla, Petőcz András, Szarka Klára, Tandori Dezső, Turczi István – hogy csak névsorban említsem azokat, akikre a hozzám hasonló, kortárs irodalmilag kevésbé kiműveltek is felkapják a fejüket. Hozzátéve mindjárt, hogy Petőcz lapindító verseit nemcsak a szerző neve miatt érdemes elolvasni. A Világvége és a Tévét néz az Isten című versek tökéletesen megadják az aktuális Eső alaphangját. Eszméletlenül vázolják fel, hogy a mai ember számára, mit is jelent az igazi világvége.

Ráadásul, az imént már említett, hozzám hasonló, kortárs irodalmilag alulképzett olvasó ezektől a versektől egyszerűen kedvet kap a mai líra bogarászásához. Aminek az egyik legnagyobb nyertese – nálam – Ayhan Gökhan és a Hitel, világ, vége című verse. Bár Mándy Ivánnak van ajánlva a mű, nekem a címről mégis Széchenyi István ugrott be, aztán meg majdnem sírva nevettem – magunkon.

A 2012. évi utolsó Eső számának legnagyobb meglepetése azonban mégsem a sok irodalmi sztár és a miattuk felfedezett költő, hanem Mrena Julianna. Mivel most úgy olvastam a szolnoki irodalmi lapot, mint egy könyvet szokás, azaz indultam az elején és haladtam szépen beljebb, Mrena írásai közül először a Világvége című novellájába botlottam. És ettől a Világvégétől kész voltam. Egy férj és egy feleség dialógusa, nagyjából a világvége apropóján. De persze, ennél jóval-jóval több. Egy kiürülő házasság, az elszürkülő élet, a megszokás hétköznapjainak fájdalmas meséje. Letehetetlen. Ami után nem lehetett kihagyni a szerző négy versét sem. Hogy aztán a homlokomra csapjak. Hát persze!

Az Eső immár XV. évfolyamának utolsó száma ugyanis egy kicsit Mrena Juliannáról is szól. Amihez nagyban hozzájárul Jenei Gyula nagyinterjúja. Ami után bennem egyetlen kérdés maradt nyitva: miért nem ír többet Mrena Julianna.

Remélem, a 2013-as első Esőből majd erre is választ kapok. Főleg, hogy a világvége elmaradt, és reményeim szerint pár év múlva már csak az Eső emlékeztet erre az őrületre.

(Az Eső 2012/4. számát Verebes György munkái illusztrálják.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Amiről beszélni kell

Az ausztráliai Anna Funder hét évvel a Berlini Fal leomlása után elkezdett kutakodni az NDK titkosrendőrsége, a Stasi után. Hat évvel később dokumentumregényt írt a megdöbbentő történetekből. A Stasiország csak 2014-ben jelent meg Magyarországon.

Varázslatos masinák

Az igazi gyűjtő nemcsak tárgyakat birtokol, hanem gyűjteménye darabjairól igyekszik mindent megtudni, ismereteit pedig feldolgozni és mindezt olykor be is mutatni. Kolozsi Sándor ilyen gyűjtő. Ezért is érdemes megnézni a Damjanich Múzeumban varázslatos masináit.

Kettő az egyben – és jó

Aki Szolnokon él, annak olyan megszokott, hogy időnként ejtőernyősök ugrálnak felettünk, mint az évszakok változása. Az Agórában látható kiállítás abban segít, hogy a nem bennfentesek is megértsék, kik és miért hajtottak végre többszázezer ugrást az elmúlt évtizedekben a város felett.

Kanyarogjunk a Tisza partján!

Nem tudtam, hogy Balta György volt az utolsó szolnoki bőgőhajó tulajdonosa. És azt sem, hogy a Hortobágy motorossal indult újra 1947-ben a tiszai személyhajózás, amit aztán 1968-ban szüntettek meg. A Levéltár legújabb kiállításának tárlóiban azonban ezekről is olvashattam.