Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy melyik napon került fel a világhálóra a blogSzolnok. Az biztos, hogy már 2009 őszén elkezdtük tervezni, lefoglaltuk a domaint – a többes szám a programozóknak szól -, készültek az első írások. Ahogy arra is jól emlékszem, iszonyatosan lassan lett olyan, amilyennek elképzeltem. Három év távlatából is csak azt tudom kideríteni, hogy 2010. február 28-án raktam ki az első Napló bejegyzést, és március 4-ére datálódik az Album első képe. Mivel ez egy szubjektív élményportál, úgy dönthettem, hogy az oldal születésnapjának március 1-jét tekintem, amit ezzel – az ezer nappal később születő – jegyzettel most jól meg is ünneplek.
Van ezen, mit ünnepelni? Számomra van. Először is azt, hogy az elmúlt három évben, kisebb-nagyobb szünetektől eltekintve, szinte minden nap – hétvégeken és ünnepek környékén persze kicsit lustább voltam – sikerült egy új írást kitennem az oldalra. És ezeknek az írásoknak a többsége nem úgy született, hogy csak leültem a gép elé, és bepötyögtem a gondolataimat (mint teszem egyébként most). A blogSzolnok cikkeinek nagy része mögött hosszabb-rövidebb beszélgetések, színházi, kiállítási és filmes élmények, rengeteg olvasás és kutatás áll. Azaz, ez a minimum félezer, átlagosan 2-3 ezer karakteres írás 2-3 órányi munka – inkább hobbi és szórakozás – eredményeként született meg. Atya ég! Több ezer órát töltöttem eddig a blogSzolnokal?
Megérte? Nekem igen. A blogSzolnok nélkül soha nem ismerhettem volna meg ennyire a várost. Nem találkozhattam volna például a vízügyi székház gondnokával, a katonazenekar karnagyával, számtalan remek művésszel, és megszámlálhatatlanul sok, többségében kiváló szolnoki program szervezőjével. És persze nem csodálkozhattam volna, amikor a színház kiváló karnagya, Rácz Márton, a beszélgetésünk végén azt mondja, először készítettek vele interjút Szolnokon. És nem ugorhattam volna ki a bőrömből, amikor egy írásom hatására néhányan összefogtam és egy középületről eltávolítottak egy horogkeresztet.
De visszatérve az ön-ünnepléshez. Másodsorban azt is ünnepelem, hogy a blogSzolnok révén sokkal több barátot – pontosabban nagyon sok barátot – szereztem, mint ellenséget. Avagy, csak a barátok írtak, ha valami tetszett, az ellenségek meg csak titokban utáltak? Azt hiszem, senkinek se gyalogoltam végletesen a lelkébe, és idővel még azok is megbocsátottak, akik egy-egy keményebb kritika után, első felindulásukban lemondták az oldalhoz kapcsolódó hírlevelet. Mert belátták, hogy mindaz, ami a blogSzolnokon megjelenik, nem a tévedhetetlen igazság, hanem csak egy szubjektív vélemény. Olyan vélemény, amilyen bárkinek lehet. A különbség csak annyi, hogy a véleményemet nem megtartom magamnak, nem füstös kocsmákban hangoztatom, hanem megosztom a világhálón.
Ami úgy tűnik, sokakat érdekel. Az egyik legmeglepőbb karácsonyi ajándékomnak tekintem, hogy miután decemberben alig frissült az oldal, az ünnepek alatt is volt naponta száz olyan számítógép tulajdonos, akik legalább egyszer benéztek hozzám. Gondolom, ők lehetnek annak a több száz olvasónak a kemény magja, akik több-kevesebb rendszerességgel kíváncsiak a blogSzolnokra. Ők azok, akik a statisztikák szerint az elmúlt hónapban közel húszezer oldalamat töltötték le.
Hogy mire a legkíváncsibbak a blogSzolnok olvasói? Három év is kevés volt, hogy ezt kiderítsem. A várostörténeti kalandozásaim épp úgy képesek kilengetni az olvasottsági mutatókat, mint a Szolnok hétköznapjairól szóló bosszankodásaim, vagy éppen egy-egy recenzió vagy interjú. Kiszámíthatatlanok. Vagy olyanok, mint én. Minden érdekli őket, ami Szolnokról szól. Talán mert ők is, én is úgy gondoljuk, hogy ez egy érdekes, megismerésre érdemes, szerethető város. Ami pontosan olyan, mint mi vagyunk.
