Hét óra után nem sokkal úgy nézhettem ki a Baross utcán támolyogva, mint aki Holle anyóval volt a tavaszköszöntő buliban, és együtt karmoltunk be az öreglánnyal annyira, hogy szétszaggattuk az összes dunyhát. A moszkvai Balsoj balett-társulata pedig simán szerződést ajánlott volna, ha látja a belváros és a vasútállomás között előadott magánszámomat. Azok a szökellések, egy lábra érkezések, majd abból megoldott indítások és az utolsó pillanatokban visszafogott piruettek a Hattyú halálának első szereposztására jogosíthatnának.
Pedig csak egy télivé lett tavaszi napon szerettem volna gyalog kijutni az állomásra. Ami nem azért sikerült kalandosra, mert a mémre érdemes állami szervezetek nem találják az összefüggést saját feladataik és az időjárási viszonyok között. Nem állítom, hogy a főközlekedési utak tisztára voltak takarítva, sőt a zebrák környéke pontosan úgy nézett ki, ahogy autós emberektől elvárható, ám az igazi gondom mégsem ezzel volt. Hanem a magán házak előtti járdákkal.
Az ingatlan-befektetőket például utálom. Nem azért, mert pénzből még több pénzt csinálnak. Hanem mert a befektetési céllal megvett ingatlanjaikra addig rá se hederítenek, amíg nem lehet a pénzes vevőkkel ott pogózni. Nyakig érhet a hó az összetört járdán, csuroghat a víz a dzsuvás kertjükből, potyoghat minden a romos házakról, ők nincsenek a közelben. Ilyenkor nem érdekli őket a telkük, csak majd amikor a szomszéd hozzájárulása kell az építkezéshez vagy a város gyors eljárása a befektetés megtérüléséhez. Hazudnék, ha gyors gazdasági fellendülést kívántam nekik ma negyed nyolc körül.
Az elkészült magánházak lakóinak többségét se tudtam ilyen korai órában a szívembe zárni. Persze, mi a francnak kell nekem hét óra után már a szolnoki utcákon kujtorogni. A magyar közösségi magatartás egyébként is az, hogy szerintünk a közösségnek minden akkor fontos, ha nekem fontossá válik. Ki a frászkarika kel fel azért korábban, hogy a háza előtt eltakarítsa a havat, ha ő sosem jár ott? Meg egyébként is, már mindenki elpakolta idénre a hólapátot. Holnap kitör a tavaszi szünet, nehogy már havat lapátoljunk. Esküszöm, a Madách út Jubileum tér útvonalon tapasztaltak alapján minden második szolnoki háztulajdonosnak ilyesmi járhatott a fejében.
Náluk csak a Baross utcai üzlet gazdáinak gondolkodása fárasztóbb a reggeli gyaloglás szemszögéből nézve. Nyugodt lélekkel gondolják ugyanis azt, hogy a bolt előtt akkor kell eltakarítani a havat, ha kinyitottak. Ha az kilenckor vagy tízkor van, hát azt követően fél órával. De persze megértem én, hogy a mai kereskedelmi felfogás azzal kezdődik, hogy az érdekel, aki bejön hozzám és nálam költ. Nehogy már közöm legyen ahhoz is, aki csak elmegy a boltom előtt. Hát van abból haszna a kereskedőnek? Nincs. De belőlem ezeknek a kereskedőknek egy darabig nem is lesz.
Én is utálom ezt a megbolondult Holle anyót. Bennem is felmegy a pumpa, ha nincsenek rendesen takarítva a közutak és a közterületek. Ám a ma reggeli kalandos séta után az én üzenőfalamon senki ne szapulja az adónkból hókotrókat, csak akkor, ha a maga portája előtt már rend van. Mert hát, hogy jövök én a Hattyúk tavának első szereposztásához?
(A fotók nem ma reggel készöltek, csak illusztrációk!)
