Eddig a karácsonyi „szünetek” olvasmánya volt a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár évkönyve, de miután múlt decemberben hiába vártam a megjelenését, már-már lemondtam róla. Aztán kiderült, hogy csak egy kis csúszásról van szó. Márciusban a 27. Zounuk is megjelent, és a húsvéti hosszú hétvégén is kiváló olvasmánynak bizonyult.
A vaskos kötetet most sem az elején kezdtem. A választást azonban ezúttal nem csak az érdeklődésem motiválta, hanem egy tavaly befejeződött remek levéltári kiállítás is. Akik látták a „Hősök voltak mindannyian”, avagy Jász-Nagykun-Szolnok megye a Nagy Háborúban című tárlatot, és csak minimálisan is érdeklődnek a történelem, netán a város múltja iránt, azok megértik, miért Bojtos Gábor munkájával kezdtem az olvasást.
A Szolnok városa a „Nagy Háborúban” című írás és forrásközlés a hátországgá lett város életét mutatja be a helyi ferencesek Historia Domusa alapján. Azt a négy évet, amelyik önfeledt ünnepléssel kezdődött, majd néhány hónapos összefogással folytatódott, hogy aztán fél év múlva már látszódjanak a nehézségek, egy év múlva pedig a kínok és a véget nem érő szenvedés. A fiatal levéltáros feldolgozásában elképesztő plasztikussággal jelennek meg a szolnoki háborús hétköznapok, miközben ismert vagy kevésbé ismert személyek munkássága és jelleme rajzolódik ki. Ráadásul úgy, hogy az írás – nemcsak a száz évvel ezelőtti forrásnak, hanem a feldolgozásnak köszönhetően is – dugig van helytörténeti érdekességekkel és újdonságokkal. Csak az ínyencek kedvéért had említsek egyet: a könyv 334. oldalán lévő, a városban 1914-ben működő hadikórházakat jelölő térképet.
Azt hiszem, ezek után nem meglepő, hogy a könyv olvasását Udovecz György Hatvannyolcas bakák a boldogtalan békeidőkben című munkájával folytattam. A hatvannyolcasok voltak ugyanis a „szolnoki alakulat”, amelynek legénységét többségében helybéliek vagy környékbeliek adták. És, akiknek az a „dicsőség” is kijutott, hogy minden valószínűség szerint az első világháború első áldozatait is adhatták. De amint a Szolnoki csata című nagyszerű hadijáték főszervezőjeként is ismert szerző írásából kiderül, a hatvannyolcasok az egész háborút keményen végigharcolták.
Másfajta harcot vívott Küry Albert, aki egész életében a megyei közigazgatást szolgálta, 1912 és 1919 között pedig alispánként próbált tenni szűkebb és tágabb hazájáért. Küry Albert eddig a méltatlanul elfeledett szolnoki kötődésű közigazgatási vezetők sorát gyarapította, ám a 27. Zounukban megjelent, Fülöp Tamás által jegyzett dolgozat kiemeli ebből a nem túl dicső sorból. Nem egy kalandos életút rajzolódik ki előttünk a kötetet is szerkesztő levéltár-igazgató jóvoltából, hanem egy tipikusan magyar – szolnoki? – hivatalnok élete.
Igazságtalan lennék, ha a többi írásról megfeledkeznék. Ari Ilona és Nagy Éva Anna „Holtomiglan-holtodiglan” című a mezőtúri esketési anyakönyvek alapján, a házasságkötési szokásokról készült írása több mint szórakoztató. Ahogy Bathó Edit Egy elfeledett jászberényi teátrista a magyar színészet hőskorából címet viselő, Kőszeghy Alajost bemutató írása is más okokból kihagyhatatlan. Akik pedig a távolabbi múltat kedvelik, azoknak Madaras László Hunok, avarok, magyarok a Közép-Tisza vidékén, a 48-as szabadságharcért lelkesedőknek pedig Hermann Róbert Perczel Mór második honmentő hadjárata és az első szolnoki ütközet című írása ajánlható. A műszaki történelem iránt érdeklődőknek pedig Szikszai Mihály jár a kedvükben az Adatok a Jász-Nagykun-Szolnok megyei szélmalmok történetéhez című írásával.
A levéltárban beszerezhető kötet olvasása bárhol, bármikor elkezdhető. Garantált a tartalmas szórakozás.