Vasárnap reggel szokatlanul nagy volt a forgalom az Abonyi úti vasúti felüljárón. És hiába reménykedtem, a jobbra kanyarodó autósok többsége nem az angol nagyáruház parkolójába állt be, hanem ment tovább a Téglagyári útra. Azt, hogy jó felé megyek, nem csak a normálisan elhelyezett „börze” tábla mutatta, hanem a mögöttem kellemesen pöfögő, nagyjából velem egykorú, fehér Fiat 500-as is.
Második alkalommal rendezték a környék legnagyobb ilyen eseményét a vasútállomással szemben, a sínek túloldalán lévő logisztikai bázis hatalmas betonplaccán. Korábban, éveken keresztül a Cora parkolója adott otthont a börzének, de sajnos a tulajdonosváltás után mennie kellett a rendezvénynek. A vasárnapi forgalmat elnézve, remélem, az áruház új tulajdonosaiban felötlik, hogy talán nem a legjobb döntést sikerült annak idején meghozniuk. A börze szervezője viszont megnyugodhat végre: ez a helyszín is tökéletes.
Főleg, hogy már a Téglagyári út elejéről is jól látható, hogy merre kell menni. A vasúti felüljáró alatt egyen mellényes segítők, akik pillanatok alatt kiadták a parkolójegyet, és a megfelelő szabad hely felé irányítottak. A parkolóban pedig újabb mellényesek, akik mint egy komphajón állítottak be, így nemcsak kiállni volt majd egyszerű, de a rendelkezésre álló területet is a legjobban használták ki. Az árusok is normális rendben sorakoztak, sőt egyfajta közösségi térként vagy találkozási pontként a veterán járművek placca mellett két sültkolbászos is várta a nézelődőket.
Akikből volt bőven. Ahogy az eladókból is. Azt nem mondom, hogy itt mindent lehetett kapni, de néha úgy tűnt, hogy bármit eladnának nekem. Ezt talán legjobban az a párbeszéd illusztrálta, amikor valaki rábökött egy földön heverő fura szerkezetre, amiről az eladó őszintén beismerte, hogy gőze nincs micsoda, de 10 ezerért elvihető. Vagy, amikor a használt könyvek közül kettőt kiválasztó vevő azért kapta az egyiket ingyen, mert Raszputyinost is választott, akikről megtudhattuk: „nagy ember volt, csak nehezen tudták agyoncsapni”.
Az árusok nagyjából fele kínált autós-motoros holmit. Ám laikusként úgy tűnt, hogy náluk, szinte bármilyen apró alkatrészt fel lehetett lelni. Ezerféle, eredeti dísztárcsák, régi és mai rendszámok, felismerhetetlen darabban megmaradt motorkerékpárok, műszerfal-elemek, nekem ismeretlen láncok, csavarok és szerszámok, szóval minden, ami a hozzáértők fantáziáját megindítja. Meg, amik láttán úgy gondoltam, álmaim veterán járgányát tán darabonként is megvehetné.
De szerencsére a hozzám hasonló amatőrök vagy veterán járgányt még nem építők is találhattak itt kedvükre valót. Volt, aki egy Edda bakelit lemezzel, más több tucat könyvel vagy két irigylésre méltó viharlámpával járkált a sorok között. Ahol régi képeslapok, porcelánok, képek, szocialista relikviák, katonai felszerelések, régi játékok, de akár taligák és sparheltek között is lehetett válogatni. Nem mondom, hogy ezekre mind szüksége is volt az embereknek, de hát a közeli angol nagyáruházban sem csak azt lehet eladni, ami kell. Mert a vásárlás néha szórakozás is.
Az Alföldi Veterán Börzén pedig ritka és különleges szórakozás. Amire mindazoknak, akik az első áprilisi hétvégén nem éltek a lehetőséggel, két hónapot kell várniuk. Mert, ahogy a plakátok hirdették: börze lesz június másodikán is.
