Először azon gondolkodtam, hogy majd leírom, mi hiányzott nekem a szolnoki Made in Hungáriából. Mondjuk az alaposan elmesélt történet, ami a váza lehetne a darabnak. Meg az olyan apró epizódok, amelyeket színészi munka kibontani. Vagy például a kifutni engedett poénok, amiket nem nyom el a kényszer, hogy minél több dal férjen bele a két és fél órába.
Aztán a tapsrendnél, amikor a díszletezők is előbújtak a szinte táncoló tornyaikból, meggondoltam magam. Mert beláttam, amiket hiányolok, azok csak az én Made in Hungáriámba lennének benne. Ezen az estén pedig Radó Denise rendezésében láttuk a darabot, és ha el tudjuk fogadni, hogy mindaz, ami a színpadon megelevenedett, az az ő változata, akkor tényleg nagyon jól fogunk szórakozni. Mert úgy zakatol az egész, mint Fenyő Miklós dalainak alapritmusa.
És hála a rendezőnek, nem a Fonyó Gergely féle film jelenik meg a színpadon. Akik azt látták, nyugodtan elfelejthetik, mert történetszálak és szereplők hiányoznak, illetve más szerepkörök jelennek meg itt, ott nem hallható dalokkal egyetemben. Amelyek mondjuk, nem is tesznek rosszat a darabnak, mert így legalább nem lehet az az érzésünk, hogy egy szimpla Hungária retró bulit nézünk.
Ráadásul vannak benne kifejezetten jó ötletek és erős pillanatok is. A nyitó jelenet a megdermedő és megelevenedő szereplő csoportokkal, vagy az emberi lábakon álló zongora számomra az előbbibe tartoznak. Az utóbbihoz pedig például a Karczag Ferenc, mint a főszereplő apja és Ricky, azaz Dósa Mátyás között zajló, szerethető konfliktusokat sorolnám, vagy azokat a jeleneteket, amikor érezhető, hogy a fiatalok lázadnak.
Dósa Mátyásról külön is szólni kell. Az idei évadban nyújtott teljesítménye után egyszerűen nem jön a számra, hogy Matyizzam, még akkor sem, ha csak 26 esztendős. Meg kell emelni a kalapunkat, és művész úrnak kell szólítanunk. Énekel, táncol, játszik, és viszi magával az egész darabot. Ott ülünk, nézzük ezt az energiabombát, és elhisszük, hogy Fenyő Miki ilyen lehetett a hatvanas évek végén, amikor ez a történet játszódik. A Made in Hungária egyébként a rendezés és jórészt Dósa játéka miatt is kiválóan alkalmas lenne arra, hogy egy új generációt tegyen színházba járóvá, illetve visszacsalogassa azokat, akik pont akkor voltak fiatalok, amikor ez az angyalföldi történet játszódik. (Persze, lehet, hogy ha ez megtörténne, nem 9, hanem 15 hónapból kellene egy évadnak állnia.)
Magamban újra levetítve a premiert, azt kell mondanom: nem volt ezzel semmi baj. Sőt! Érzem, hogy nálam a Jézus Krisztus Szupersztár sorsára fog jutni, és néhányszor még meg fogom nézni. Mert összességben jól szórakoztam. Hisz például Barabás Botond Rönéje kifejezetten jó volt, ráadásul annak a kétszínű világnak a két arcot mutató kisemberét a legjobban ő hozta. Nem volt meglepő Harna Péter jó hangja, aki a „kispolgár akarok lenni” jelenetben azért ismét megmutatta, hogy számolni kell vele. Ónodi Gábor, Vándor Attila és az eddig főleg táncosként ismert Kinczel József méltó partnereik a bandában, ahogy a lányokról is elmondhatnám ezt, még akkor is, ha nekik ezúttal kevesebb fény jutott. És, ha már a felsorolásnál tartunk: azért Molnár László rendőrjét se tévesszék szem elől a színpadon, mert dalok nélkül ad elő remek magánszámokat.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
