(Ez az írás 2013. május 29-én jelent meg először.)
Az egykori papírgyár mögött található a vízügyi igazgatóság telephelye, ahol mindenféle csöveket, szivattyúkat és számomra beazonosíthatatlan eszközöket tárolnak. A Tisza-parti sétányon, a városból kifelé bringázva, többször mentem már el a telep mellett, de csak most vettem észre annak kapuját. Talán mert zárva volt, vagy, mert hátrafordultam, esetleg nem a többi üresen álló telephelyen méláztam. Ez a kapu is lehetne egy szimpla, kékre festett, kétszárnyas vaskapu, hiszen akkor is ugyanúgy betöltené a funkcióját, mint így, díszesen.
A két szárny közepébe ugyanis ügyes kezű lakatosok képeket hegesztettek. Az egyik szárnyba egy lánctalpas markolót – a márkáját meg nem tudnám mondani -, a másikba pedig egy platós ZIL teherautó kontúrját. Gondolom, mindkét jármű olyan, amit a kapu készítése idején az itt dolgozók használhattak is.
Azt hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy ez a kapu még jóval a rendszerváltás előtt készült, amikor még ilyesmivel ráértek bíbelődni a dolgozók. Feltételezésem szerint ezt a kaput „házon belül” gyártották, talán a lakatosműhely szocialistabrigádjának felajánlásában, társadalmi munkában. Akkoriban, amikor egy másik brigád meg a telephely parkjainak gondozását vállalta, egy harmadik pedig valamelyik városi óvodát patronálta.
Esetleg éppen a Tallinn – leánykori nevén Vosztok – lakótelepi óvodát, amely ma már nem működik, viszont a kerítése azt a kort idézi. Itt is lehetett volna egyszerű függőleges szelvényeket egy keretbe, egymás mellé hegeszteni, aztán felrakni. De valamikor, valakinek eszébe juthatott, hogy ha már óvodához kerül ez a kerítés, legyen már benne valami, amitől a gyerekek szerethetik. És az egyszerű kerítéselemekbe fémből kivágott állatokat illesztettek. Amit aztán a brigádok rendszeresen le is festhettek, hiszen szinte minden figura még majdnem ép és a helyén van.
Be kell vallanom, a mai napig nem bocsájtottam meg magamnak, hogy a Madách utcai, egykori kőolajos óvoda kerítését nem örökítettem meg. Aki esetleg oda járt oviba, vagy rendszeresen elment előtte, az emlékszik a kerítéselemekbe applikált kőolajos jelenetekre. Volt abban két féle kőolajfúró kút és olajbányász portré is, mindaddig, míg a helyére társasház nem épült. Szerény vigasz, hogy a Google Street View szolgáltatása 2012 februárja előtt örökítette meg az utcát, így ennek a kerítésnek az emlékét is.
És ha már kőolajosok, akkor itt kell megemlítenem egy „emlékművet” is, ami hasonló technikával és hasonló okból született. A Gutenberg tér 1. és 2. számú házak között áll ugyanis egy fémdarabokból összehegesztett, miniatűr – jó, legalább 3 méteres így is – kőolajfúró torony. Ami a helyiek szerint a kőolajos lakások közötti térre ugyancsak egy brigád felajánlás révén került vagy negyven éve. Mondom, akkor, amikor a cégek és a dolgozóik között még nagyon más volt a viszony.
Amire talán egy másik példa lehet – visszatérve a kerítésekhez – a Víz és Csatornamű Vállalat Verseghy úti telephelyének nagykapuja. Amibe nem gépeket, hanem a vállalat monogramját illesztették be kivágott lemezbetűkből. (Ha tudnak még hasonlóról a városban, kérem, osszák meg velem!)
Tudom, hogy a mából nézve ezek feleslegesnek tűnő dolgok. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy amikor egy óvoda vagy munkahely egyedi kerítését készítették némi plusz hozzáadásával, akkor nemcsak dolgoztak azok a munkások, hanem egy kicsit a szeretetüket is hozzáadták az alkotásaikhoz. Talán, mert olyankor egy picit hinni tudtak abban, hogy részben a sajátjukat készítik, részben maguknak dolgoznak, másrészt van értelme valamit hozzátenni a városhoz, az országhoz. Tudom, ezer sebből vérzett az a rendszer, de kár volt minden elemét kihajítani.
Ahogy kár lenne, ezeket a különleges kerítéseket is veszni hagyni.
