Szegeden a Radnóti könyvesbolt előtt tizenöt-húsz ember várja a nyitást, vagy ha már nyitva a bolt, akkor a bejutást; talán nem fér be mindenki, kevés a kosár, ilyesmi. Nyár van, a sor a kirakatok előtti árnyékban kígyózik – az emlékeimben legalábbis. De ha jól végzem a képzeletbeli tájolást, reggelente valóban árnyékos az a járdaszakasz.
Akkoriban Moldova, Berkesi volt a sláger, meg Esterházy. Akkoriban még el lehetett igazodni szerzők, könyvek és kiadók között. Még öröm volt a könyvünnep, mert új olvasnivalót kínált olcsón, amit gyorsan be kellett szerezni, s kiolvasni, mert akkor tájékozottnak hihettük magunkat. Akkor még lehetett könyvújdonságokról is beszélgetni; valahogy benne volt a levegőben. Azok a régi, könyvheti kiadványok később sem lettek másmilyenek. Rosszabbak vagy jobbak. De az is lehet, hogy mégis: némelyik kihullt az idő rostáján, mások patinát kaptak. Persze a befogadói látásmódunk, ízlésünk is változott. Ám akkoriban azokat az író-olvasó találkozókkal dúsított vidéki könyvheteket szerettem.
Aztán megszaporodtak a címek, kezdtünk eltévedni a kínálatban, elöntött bennünket a szemét, néhány jó könyv pedig szerencsétlenkedő kis kiadók „gondozásában” (reklám nélkül) rejtve maradt. Raktáron. Onnan vitték a zúzdába.
A Vörösmarty téri könyvhétre sokáig nem jártam. Talán nyolc éve mentem fel először, s beleszédültem a sürgés-forgásba. A rengeteg könyvbe. Mit akarhatok itt vacak kis verses füzeteimmel, amikor azok elvesznek a kiadványok ezrei között, s az írók (köztük jó írók) egymással beszélgetve vagy magányosan üldögélnek – olvasóra várva. Na, jó, azért Juhász Ferenc és Eszterházy előtt idén is sorban álltak, akik dedikáltatni akartak.
A Vörösmarty téren júniusban a napernyők ellenére is könnyen leéghetünk. Úgyhogy legfontosabb kellék a naptej. Néha eső ijesztget, tegnap például felhőszakadás támadt, de szerencsémre, amikor lerogyott az ég a fővárosra, már a pályaudvari pénztárnál vásároltam a vonatjegyet.
A Vörösmarty téren júniusban árva az író. Elvész a rengeteg könyv és írótárs között. Néha azon töprengek, minek megyek oda. Ha éppen jelenik meg könyvem, s dedikálhatok, akkor is minek? Találkozom mindenféle rendű és rangú írótársakkal, s gondos mérlegelés után (érdemes-e adni a másiknak?) előhúzzunk a szatyorból kétes büszkeségeinket, pocsékul terjesztett könyveinket, hogy megvan-e már neked, és akkor ő vagy én is cserekönyveket adunk, s biztatjuk egymást, hogy írjál már bele valamit. (Pedig úgy ciki lenne beadni az antikváriumba, már ha bevennék.) Közben bosszankodunk, hogy cipelhetjük haza az ajándékkönyveket, amiket soha nem fogunk olvasni, csak porosodnak majd a polcon, mert amilyen szentimentalista barmok vagyunk, nem dobjuk őket a kukába. Egy darabig. Mindegy. Így keres olvasót a másod- vagy sokadrangú író.
Divatos szerzőkkel nehéz csereberélni, mert ha jó a kiadó, akkor az kőkeményen veszi az üzletet, ellentétben a kis kiadókkal, amelyek ha összepályáznak valamennyit egy-egy kötetre, hát szívesen rábízzák a terjesztést, az ingyenes osztogatást az íróra; a terjesztői hálózatba úgysem tudják bejuttatni a könyveket.
Íróember, amúgy nem nagyon vesz könyvet. Egyrészt nemigen olvas, ha meg olvas is, kevés a pénze, megvárja hát, amíg az adott cím becsorog a lakóhely szerint illetékes könyvtárba, s majd átlapozza fél év múlva, ha ugyan megrendeli a könyvtár, ha feldolgozzák a könyvtárosok, ha nem kölcsönzi ki előle más. Ha meg kikölcsönzi, majd kezébe akad három vagy öt év múlva. Legfeljebb akkorra kiderül, hogy nem is érdemes elolvasni, mert megkoptatta az idő. Ha meg közben patinát kapna, akkor is, minek? Vannak könyvek számolatlanul. Írók is. Verseny van, lihegő igyekezet, tülekedés, napsütés, felhőszakadás. Boldog, szomorú könyvhét!
Jenei Gyula
