A Tiszai hajósok teréről – pardon, a Maláta térről – már hét óra előtt messzire hallatszik a dobszóló. Mi ez? Valaki ilyen hangosan hangol? Közelebb érve derül ki, hogy nem, csak a programfüzetben nem szereplő plusz programként, a Bartók Béla Zeneiskola Trappoló ütős együttese edzi a hallójáratokat síppal, dobbal. Remek nyitány. Ahogy a Farkas Róbert vezette ifjú fúvósok is, akik pontban hétkor elkezdik a programjukat, és ezzel – mondhatjuk akár azt is, hogy hivatalosan – megnyílik a VIII. Tiszavirág Fesztivál. (Végre!)
Miközben remek ritmusban szólna a fúvósok, a meztelen szobor elé felállított színpadon, teszünk egy kört a sörkedvelők Mekkájává alakított téren, ahol idén is ránk mosolyog Bohumil Hrabal. Ráadásul egy olyan nosztalgia sörkertben, ahol az évtizedekkel ezelőtt minden kerthelyiséget és SZOT üdülőt meghatározó székek és asztalok állnak (Látványtárba való darabok!). A tikkasztó melegben megállapítjuk, milyen kár hogy nem szeretjük a folyékony kenyeret. Amit a fokozatosan megtelő téren egyre többen visznek az asztalokhoz gyöngyöző poharakban.
Alig nézünk szét és máris teljesül a Tiszavirág Fesztivállal szembeni egyik fontos elvárás. Régen látott ismerőssel futunk össze. Luffal bő húsz éve együtt fabrikáltuk legendás RAP-laborban a SZO-FI című diáklapot. Hihetetlen, hogy azóta nem találkoztunk.
Mielőtt tovább mennénk, kihasználjuk, hogy a város egyik legszebb terén, nyári este, ismét a szabadban lehet vacsorázni. Süt kolbász, rablóhús, sült zöldségek, saláta és kétszer fél liter limonádé. A számla ugyan kicsit húzós, de betudjuk annak, hogy ez egyfajta zenés felár. Eszünk, majd indul a hömpölygés.
A Maláta térről a Borházak utcáján a Tisza színpadig szörfözünk a még elviselhető méretű tömegben. Felmérjük a kínálatot, üdvözlünk néhány ismerőst, egy pillantást vetünk az Igali és Bernáth duóra, majd fordulunk vissza. A Park színpad előtt kötünk ki egy-egy fesztivál logós pohárba töltött hideg rozéval és fehér borral. Az árnyas fák alatt megzenésített versek szólnak – Holló Eszter, Holló János és Kővári Gergő előadásában – köztük például Jenei és Rékasi Ildikó művei. Nézelődünk, hallgatunk, kortyolunk, majd hömpölygünk tovább.
Megkóstoljuk az abonyi pezsgőt. Aztán lecövekelünk a nagyszínpad előtt.
Már maga a hangolás is felér egy műsorral. Majd a zenészek befújják magukat szúnyogriasztóval – szerintem indokolatlanul – és a húrok (pl. cimbalomé) közé csapnak. Atya ég! Hallottam már a Cimbalibandról, sejtettem, hogy jók, dehogy ennyire! Unger Balázs és bandája bő egy órán keresztül bizsergeti az ütemre mozduló izmainkat. Lendületesek, szórakoztatóak, kedvesek, fokozhatatlanok. Ferenczy Gyuri pedig alázatos partnerük. Méltó főprogram az első estére.
Amit csak azért zárunk korábban, mint a fesztivál, mert bár nem hétköznapi az este, de azért a kedd az hétköznap. De üsse kavics, egy kis munka, és szerdán folytatjuk. Azt hiszem hétkor az Anyám és Nyulammal kezdünk, majd ismét lecövekelünk a nagyszínpad előtt, hogy közelről láthassuk a francia Yves Jamait.
