Ebben az egykor nagy forgalmú utcában az ott lakókon kívül ma már kevesen járnak, és azok is maximum parkolnak vagy áthajtanak rajta. Szerintem mai nevét is csak a postások vagy a figyelmesebbek tudnák megmondani, és azonosítani is úgy az egyszerűbb, ha az mondom: a régi mentőállomás utcája.
Az Baross utca felől egyirányú, másik végén az Ady Endre útba torkolló utca viszonylag sok nevet viselt azóta, hogy Szolnokon egyáltalán megnevezik a közterületeket. A leghosszabb ideig – 1863-tól 1926-ig – az Árok nevet, ám nem keverendő össze a jelenlegi, illetve a hatvanas évek végén a Járműjavító mögül eltűnt, hasonló nevű utcákkal. Cseh Géza sokszor idézett Szolnok város utcanevei című munkájából tudható, hogy ez a közterület az itt húzódó Bügéről kapta az első nevét, amit 1913-ba kezdtek eltüntetni. Új neve pedig csak 1926-ban lett – a város második nagy közterület el- és átnevezései alkalmával -, amikor Elek Dávidról nevezték el.
Elek Dávidról az elfeledett első emberekről szóló írásban már megemlékeztünk. Ő volt ugyanis a városnak az a polgármestere (1883-85), akinek többek között a mai városházát is köszönhetjük. És, akinek valamilyen oknál fogva az idei utcakereszteléseknél sem jutott legalább egy aprócska közterület. Merthogy a mai Elek István utca csak 1950-ig volt Elek Dávidról elnevezve, amikor is az egyik legjelentősebb szolnoki közterület-átnevezési hullám elsodorta, és Georgi Dimitrov nevét akasztatta négy évtizedre, az itteni falakra.
Hogy Dimitrovnak mi köze volt Szolnokhoz, azt ugye ne firtassuk. De az akkori utcaátkereszteléseknél nem is ez volt a fő szempont. Az viszont tény, hogy a megyeszékhelyet a Jászsággal összekötő 32-es, és a városon áthaladó 4-es főutak a Dimitrov és a Beloiannisz sarkán, a régi mentőállomásnál találkoztak. Így, aki Zagyvarékas és a Jászság felől érkezett Szolnokra, az jó eséllyel ácsorgott ebben az utcában pár percet a közlekedési lámpa előtt.
Az utcát 1990-ban nevezték el Dr. Elek Istvánról, arról a nagyszerű orvosról, aki itt született, ide járt középiskolába, és aki egyetemi tanulmányai elvégzése után visszatért Szolnokra, hogy aztán két háborúban is eleget tegyen esküjének, ám az ötvenes években csak sikerült elüldözni innen. Cseh Géza és Kósa Károly írásaiból tudom, hogy miközben ellátta hivatását, cikkeket, tanulmányokat írt, ismeretterjesztő előadásokat tartott, és a Szolnoki Művésztelep és az itteni művészi élet egyik leglelkesebb propagálója volt. Hosszú ideig volt a Szolnoki Művészeti Egyesület alelnöke, aki ebben a minőségében sokat tett mindkét világháború után a művésztelep helyreállításáért.
Nem sokkal 1958. március 23-án bekövetkezett halála előtt költözött vissza abba a Szapáry út 12. szám alatti lakóházba, ahol korábban is élt. És, ahol egyszer talán egy emléktáblája is lesz.