Nem akarok általánosítani, csupán a Belvárosi, a Fiumei, a Kassai és az egykori Konstantin iskolák közelében lévő zebráknál teszek szert naponta tapasztalatokra. Ráadásul biztos vagyok abban is, hogy nem mindig ugyanazok a fiatal rendőrök vannak kirendelve a zebrákhoz. Tehát nem mondhatom, hogy meglátásaim mindenhol és mindenkire érvényesek, viszont számomra ez is egy látlelet a rendőreinkről.
A fiatal egyenruhások zebráknál mutatott ténykedésük alapján nagyjából a következő csoportokba sorolhatók.
Vannak a próbálkozók, akik mindenféle kreatív gondolkodást nélkülözve végzik a dolgukat. Tehát, ha feltűnik egy gyalogos tíz méterre a zebrától, már berohannak a zebra közepére, stoppolják a forgalmat, és az se érdekli őket, ha ezzel két utca reggeli forgalmát akasztják meg. Szó se róla, védik a gyalogosokat, de hogy nem szolgálják a közlekedőket, az biztos. De gondolom, lesz majd olyan generáció, amelyik a parancs szabta keretek között gondolkodni is mer. Mert nem fog félni ettől a tevékenységtől, sőt, talán a parancsnokai is erre ösztönzik.
A következő kategóriába a nagyon lazák tartoznak, akik ugyan kilebbennek az autók elé, ha feltűnik egy gyalogos, de a karjelzés bonyolult gyakorlatának alkalmazásától inkább eltekintenek. Végül is fényvisszaverő mellény van rajtuk, azt meg csak észreveszik az autósok is és a gyalogosok is. Az ilyen rendőrök esetében maximum jelenlétről, szolgálatról és védelemről nem nagyon beszélhetünk.
Harmadik kategóriába a szégyenlőseket sorolnám, akiknek a testtartása is azt sugallja, hogy ez az egész olyan égő. Egyenruhában kiállni egy csomó ember elé, a zebra közepén balettozni, ráadásul ismerősök is jöhetnek. Szolgálat és védelem helyett megúszni és elvegyülni a jelszavuk. Néha szívesen kiszólnék a letekert ablakon, hogy a zebra nem az X-faktor, senki nem fog kritizálni.
A negyedik kategória – amitől igazán ledobja a bilincset az agyam – a „leszarom” típusúaké. Ők azok, akik akkor is nyugodtan ácsorognak a zebra mellett, ha éppen három gyerek indul meg a kocsik között keresztbe az úton. Talán azt gondolják, hogy már a jelenlétükkel is megtették a magukét, az autósok a puszta látványuktól is jó útra térnek, a kis krapekok pedig legalább megtanulnak küzdeni. Mert az élet már csak ilyen. Ráadásul a mobilon is mindig van valami érdekes üzi.
A magam részéről természetesen másfajta hozzáállást várnék el ezektől a fiatalemberektől. Egyrészt, mert meg kellene becsülniük, hogy az adómból pénzt szánok a foglalkoztatásukra. Másrészt vegyék megtiszteltetésnek, hogy ha csak néhány percre is, de gondjaikra bízom a gyerekeimet. Elismerem, hogy nem ez a rendőri szakma csúcsa. Viszont, ha már a parancsnokok úgy gondolják, ezzel kell bizonyítani, hogy a helyi rendőrség a városért teszi a dolgát, akkor legalább meg kellene próbálni normálisan csinálni. Azaz a forgalom ritmusához igazodva, akár a gyalogosok kisebb csoportjait összevárva megállítani a forgalmat. Majd az úttest közepén egyértelmű és jól látható karjelzésekkel és mozdulatokkal – mint egy karmester -, valóban irányítani és segíteni a közlekedőket. Két úttestre lépés – fellépés – között pedig úgy állni az út szélén, hogy az a mundér becsületére váljon, miközben nekem csak az jusson eszembe: erre megéri az adónkat költeni.
A legnagyobb baj, hogy egy demagóg betűhegesztő vagyok. Mert most meg azzal jövök, hogy a fentiekre nem nekem kellene felhívnom a fiatal kollégák figyelmét. Persze ahhoz, hogy ezt nálam illetékesebbek is megtegyék, olykor ki kellene mozdulni az irodából, a szolgálati gépjárműből és csak úgy a szakma és a város szeretete okán szétnézni a zebráknál. No és nem legorombítani a kezdő rendőröket, hanem jó példával elől járni és nevelni. Mert hát, amilyen a parancsnok, olyan a beosztott. És a látottak alapján nekem úgy tűnik, ezen a téren is kihívásokkal küszködhet a város.
(A fotók csak illusztrációk)
