Ahhoz nem férhet kétség, hogy Eugene O’Neill Utazás az éjszakába című drámája egy zseniális darab. És nemcsak azért, mert a világban sok helyen játsszák. Sokkal inkább amiatt, hogy iszonyatosan erős karakterek dialógusaiból áll össze a családi dráma akkor, ha a szereplők életébe csöppenő nézőt gondolkodásra kényszerítve a játék részesévé teszik. Persze, láttunk már olyat, hogy a profi színműből a rendezői kivagyiság, a dramaturgiai túltengés vagy az alkalmatlan színészek katasztrófát csináltak, ám a szolnoki Szín-Mű-Helyben ezúttal nem ez történik. Sőt!
Málnay Levente, aki az elmúlt évadokban az Adáshibával és a Kalanddal már Szolnokon is bizonyított, végtelen alázattal nyúlt a darabhoz. A környezet, a szereplőkkel megteremtett atmoszféra, az intim, többnyire halk beszélgetések, a visszafogott indulatok, az egész előadást végigkísérő feszültség a legjobbat hozzák ki a szövegkönyvből. Ráadásul nem lett átszabva a történet menete, nem lett szájbarágóssá téve semmi, így játszótársként kell kibontanom a valódi drámát mindabból, ami az amerikai család nappalijában zajlik és elhangzik. Úgy hogy ez a család minden erőlködés nélkül élhetne a világ bármelyik részén. Azaz akár Szolnokon is.
Ültem a nézőtéren, és sokszor volt az az érzésem, hogy most felállok és kimegyek. Egyszerűen azért, mert olykor annyira magával ragadott a történet, hogy szégyellni kezdtem, amiért ott kíváncsiskodok és hallgatózok. Azt éreztem, bent ülök Tyrone-ék nappalijában, és olyan dolgokat tudok meg, ami csak rájuk tartozik, amit nekem nem szabadna elmondaniuk. Folyamatosan borult rám a családi szennyes. És persze mindig rájöttem, hogy ez csak színház, maradnom kell, és a helyemről se ugorhatok fel, bekiabálva a megoldási javaslataimat.
Mindehhez természetesen nemcsak a darab és a rendező, hanem a szolnoki Színészek – nagybetűvel – is kellettek. Kétség nem férhet ahhoz, hogy itt Császár Gyöngyi a drámai színjátszás nagyasszonya. A szörnyű titkokat cipelő, halk szavú, lassan elboruló asszonyt egész testével, arcával, mozdulataival, remegéseivel és mozdulatlanságaival, elhallgatásaival, semmit mondó tekinteteivel profin formálja meg. Amihez első osztályú partnere Karczag Ferenc, akiben annyi elfojtott keserűség, félig kieresztett düh és szeretet jelenik meg, hogy azt tanítani lehetne. Dósa Mátyás és Barabás Botond pedig olyan remekül – nem harsányan, nem túljátszva és gesztikulálva, hanem kimérten és percről percre építve – alakítják a két ugyancsak kínlódó fiút, hogy ezzel biztonságos untermanjai legyenek a szülőket megformáló kollégáiknak és az előadásnak.
Lehet, hogy O’Neill nem kortárs, de hogy az Utazás az éjszakába iszonyatosan aktuális, ahhoz nem férhet kétség. Világos, hogy O’Neill nem magyar, de ennél magyarabb darabot ritkán látni. Ott ülünk egy család nappalijában, és ha nem figyelünk, hirtelen nem nézők, hanem szereplők vagyunk. És talán a szájunkra csapunk, mert a családi titkokat nem teregethetjük ki.
Hát mi ez, ha nem a legjobb értelemben vett színház? Színház az éjszakába. Szolnokon. A Szín-Mű-Helyben. Bérleten kívül. Aki ezt nem nézi meg, az ne minősítse a szolnoki színházat.
