Ha visszarepülhetnénk az időben, és végigsétálhatnánk a frissen elnevezett Gróf Szapáry Gyula utcán 1891. november 6-án, igencsak elcsodálkoznánk. Az egy évvel korábban még Molnár utcaként nyilvántartott közterület ugyanis akkoriban nagyjából a város – vagy inkább a városias Szolnok – szélét jelentette. Igaz, már akkor is két fontos utcát kötött össze. Felső vége az új vasútállomásról a Tisza-hídig vezető majdani Baross utcába torkollott, míg a Tisza felé eső a régi állomás, illetve a Tószeg felől érkező és az állatvásár-tereken át a hídhoz vivő útba kapcsolódott. Első feljegyzett nevét – 1863-tól Molnár utca – azokról a tehetős vízimolnárokról kapta, akik a közeli folyón lévő szerkezeteiken őrölték a környék gabonáját. Az ő viszonylag korszerűbb házaikon kívül azonban sok említésre méltó nem volt az utcában, maximum pallók, amelyek a járdát helyettesítették.
Nem tudom, mit szólhatott az akkor már a pénzügyminiszterséget, a földművelésügyi és a közlekedési tárca irányítását is maga mögött tudó, szűk egy éve pedig miniszterelnökként dolgozó Szapáry Gyula, hogy életében „csak” egy ilyen utcát kapott Szolnoktól. Holott akkor már vagy három évtizede a megyéjét is szolgálta – először még Heves és Külső-Szolnok majd 1878-tól Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéket -, hiszen alispán, főispán, illetve országgyűlési képviselő is volt. Érdemei azonban nemcsak helyi kötődéséből fakadtak, bár az Alcsi és Tenke puszta megszerzésével Szolnokon is sokat segített, hanem a kiegyezés előkészítésében végzett munkájából, illetve a Monarchia aranykorát megalapozó, nevéhez köthető államháztartási konszolidációból. Az 1832. november 1-jén – 181 éve – Budapesten és 1905-ben, 72 éves korában, Abbáziában – ez ma Opatija Horvátországban – elhunyt Szapáry vitathatatlanul kora egyik legjelentősebb politikusa – nyugodtan mondhatjuk: szakpolitikusa – volt.
Gróf Szapáry Gyula elvileg még láthatta a róla elnevezett utcát fejlődésnek indulni. Nem sokkal a névadás után ugyanis elkezdődött a Nemzeti Szálloda építése, amely 1895-ös átadását követően a város fontos helyévé avatta a környéket. És mivel a már fentebb említett aranykorból Szolnok is kivehette a részét, a nagyszálló környékén a századfordulótól sorra épültek a korzót később is meghatározó épületek. Nem sokkal Szapáry halála után lényegében már állt az a házsor – benne a Kádár cukrászdával -, amely a Baross utcától a Sütő közig ma is látható.
Aztán, ahogy túlnőtt a városszéle a Szapáry úton, úgy nőttek ki az újabb és újabb házak a szolnoki korzón. A húszas években megépült a Nerfeld-palota, a harmincasokban a nagy bankpalota – aztán a következőben semmi – majd az ötvenes években a Szakszervezeti Művelődési Ház. És persze közben két gyönyörű, jobb sorsra érdemes bérház, az utca Tisza felé eső végén pedig az alápincézett, kisebb polgári lakások, meg a sarki bérkocka. Azaz, minden évtized és minden kor otthagyta a kéznyomát ezen a négy évtizedig másként – Ságvári – hívott utcán.
Ami most éppen az arcát és a helyét keresi. Mert a kétezer-tízes évek elején egy szimpla tranzitút hatalmas forgalommal, olykor böhöm kamionokkal, amelyek mindenhová illenének, csak egy ilyen jobb sorsra érdemes utcába nem. A járdák, mint egy utcai foltvarró tanfolyam győztes munkái, amelyeket évtizedek óta kint felejtett beton virágtartók tapasztanak a földhöz. Egyik-másik háza viszonylag jó állapotban van, többségükre viszont ráférne egy alapos felújítás. Vannak kiváló és felejthető vendéglátóhelyei, apró, de éppen ezért értékes üzletei és üres üzlethelyiségei.
Legyen azonban most bármilyen is, magában hordozza a lehetőségét annak, hogy egyszer ismét a város ragyogó korzója legyen a gróf Szapáry Gyuláról elnevezett utcánk.
