Egyetlen másodpercig nem vitatom, hogy A honfoglaló magyarok emlékanyaga a Közép-Tisza vidékén című kiállítás tárgyai elsőrangúak és ritkán láthatóak. Azt sem vonom kétségbe, hogy a tárlat tudományos háttere, a felvonultatott történészi munka kiváló. Sőt, azt is el tudom fogadni, hogy a honfoglalást alaposan ismerők számára ez egy tökéletes múzeumi produkció. Egyszerű látogatóként azonban nem érzem többnek, szép tárgyak világítós vitrinben való felsorakoztatásánál.
Kiváló ötletnek tűnt, hogy egy lényegében sötét terembe lépünk, ahol csak a kiállítási tárgyakat tartalmazó, vörös bársonyos tárlók vannak erősen megvilágítva. Ettől olyan az első benyomás, mintha kincstárba jutnánk, ahol dugig vannak csillogó tárgyakkal a vitrinek. Igen ám, de ilyen félhomályban komoly kihívás a falakon elhelyezett tablók olvasása. Bár az sem segít, ha a látogató megbirkózik a kifüggesztett információkkal.
A tárlaton elérhető szöveges tudás mennyiség ugyanis elképesztően kevés, és rosszul elhelyezett. Az a kisebbik baj, hogy a bal oldali tárlóban lévő lékelt koponyák leírása a túloldali falon van, illetve az egyik mini képernyőn futó vetítés magyarázata szintúgy távolabb olvasható. Mert az igazi probléma számomra, hogy a feliratok alig tesznek hozzá valamit a látottakhoz. Nem helyeznek el térben, időben és a világtörténelemben, továbbá alig mondanak valamit az egyébként díszes és érdekes kincsekről. Mi célt szolgáltak? Hogyan használták például őseink a szíjelosztó karikákat, a csiholót, a tegezvértet vagy a lószerszámvereteket? Mire is voltak jók a hajfonatkorongok, az ingnyak ezüstveretei, a kauricsigák vagy egy kaftánveret? Avagy ezeket tudnom kellene, ha már elmegyek egy ilyen kiállításra?
Akkor viszont fel kell tennem a kérdést: kinek szól ez a kiállítás? Ha honfoglalást tudományos fokozattal ismerők szűk, de tisztelendő körének, akkor rendben van. Viszont, ha a múltjuk iránt érdeklődő, kevésbé felkészült, netán a net azonnali információáradatához szokott, a jövő reménybeli múzeumlátogatóinak, akkor nagy a baj. Ez a kiállítás, így, ebben a formában csak szép, de nem informatív, nem érdekes és nem vonzó. Vagy csak netes előfizetéssel rendelkező táblagéppel és okostelefonnal ajánlható.
Pedig egy olyan kiállításról van szó, aminek komoly szolnoki kötődései vannak. Hiszen azt is megmutatja, hogy a hely, ahol 938 éve város áll, már korábban is lakott volt. Amit régészeti leletek bizonyítanak. Csak éppen azt nem tudom meg, hogy merre is kereshetném Szolnok-Stárzsahalmot vagy Beke Pál halmát. Mert a kiállítás rendezői szerint ez vagy az alapműveltség része, vagy elfelejtettek a leendő látogatók szemével nézni, a fejükkel gondolkodni, és ennek megfelelően kérdéseket feltenni. Aki azt gondolja, hogy feliratozott tárgyak vitrinbe helyezése ma kiállításnak tekinthető – ami ráadásul negyedéven keresztül vonzó lesz -, az valahol évtizedekkel ezelőtt vesztette el a fonalat.
Tiszteletre méltó, hogy végre van katalógusa a kiállításnak. Becsülendő, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás kapcsolódik hozzá, így lehet pörgetni a látogatószámot. Mindezek viszont nem ellensúlyozzák a kiállítás, nem tárgyakban és történelmi értékben, hanem tematikában, innovációban, kreativitásban jelentkező elképesztő hiányosságait. Ha valóban három hónapig akarják nyitva tartani, akkor így a nyitás után pár nappal se lenne még késő újragondolni. Hogy ne csak a helyet foglalja, és ne csak kipipálhassuk, hogy nálunk ilyen is volt. Mert ennél a bemutatott kincsek, a még múzeumba járók, az adófizetők és a jövő látogatói is többet érdemelnének.
