Még a nyáron történt, hogy a házunk kapuján kilépve megszólított egy vékony, középkorú, szemüveges hölgy, miszerint daganatos beteg és a gyógyszere kiváltásához kérne némi segítséget. Siettem, meg a táskám mélyén is volt a tárcám, így mivel a hölgy a beszélgetésünk közben sem nyomta el a cigarettáját, elnézést kértem, és távoztam. Persze, kicsit rosszul éreztem utána magam, mert mi van, ha mégis segíteni kellett volna, és ha az a nyomorult cigaretta volt szegénynek az utolsó öröme. Önző módon mentem a dolgomra.
Nagyjából egy óra múlva a Szapáry út egyik kávézójának a teraszán ültünk, amikor újra megjelent a vékony, középkorú, szemüveges hölgy, és elhaló hangon – kezében a cigarettával – ismét elmondta, mihez is kérne pénzbeli segítséget. Majd miután ismét nem járt sikerrel, már erősebb hangon magyarázta el nekünk, hogy milyen betegségek megszerzését javasolja. És távozott. Pontosabban csak átsietett az utca túloldalára, mert kuncsaft érkezett.
Nem mondom, hogy elfelejtettem a hölgyet, hiszen a nyár folyamán szinte kétnaponta találkoztunk valahol Szolnokon. Pontosabban összefutottunk és megállított. A szöveg és a cigaretta mindig ugyanaz volt. Mivel azonban a második találkozás kicsit keményre sikerült, és ő lehet, hogy elfelejtette az én arcomat, én viszont nem az övét, esélytelen volt, hogy a tárcám után nyúljak.
Aztán persze eltűnt az életemből. Én pedig nem is gondolkodtam azon, hogy mi lett vele.
Mígnem a héten ismét találkoztunk a Baross úton. Ezúttal persze már nem nyári ruhában volt, hanem vastag bundában, ám a cigaretta most sem hiányzott. És a szöveg sem változott. Meg én sem. Mert már a postánál kiszúrtam, ahogy embertől emberig pattanva, sokakat pillanatnyi megállásra kényszerítve halad a Petőfi Sándor utca felé. Úgy láttam, nem is sikertelenül.
Rólam meg ismét lepattant. Pénzt nem kapott, viszont valami rossz érzést maga után hagyott. Lehet, hogy segíteni kellene? De hát így az utcán, futtában, hogyan döntsem el, hogy valóban rászorulóval és nem egy üzletszerű kéregetővel van dolgom?
Mert csütörtök eset, a Tiszai hajósok terén legalább egyértelmű volt a helyzet. Éppen leértem a hídról a térre, amikor elém toppant egy férfi, és csak annyit mondott, hogy „adjál már egy kis pénzt”. Ruházata, imbolygó mozgása alapján rögtön kibújt belőlem az előítélet: hajléktalan. De igazából nem is emiatt, hanem a tarhálás módja miatt kértem elnézést, és léptem félre, hogy tovább haladjak. És húsz méter múlva már nem volt lelkiismeret-furdalásom. Mert a Galéria előtti kőperemen ott ült négy hasonló alak, akik a távolból irányították a téren kéregetőt, hogy kihez menjen oda. Borgőzösen röhécselve, és hangosan kommentálva, hogy kinél mennyi lehet.
Lehet, hogy tévúton járok, de ilyenkor mindig azt érzem: hülyének akarnak nézni vagy megpróbálnak átverni. Amitől csak megmakacsolom magam, és sokszor olyankor se adok, amikor pedig lehet, hogy kellene.
