A magam részéről a XX. századi magyar történelem egyik fontos fejezetének tartom a hazai könnyűzene – rock, pop és a többi – történetét. Nemcsak a kultúrára és a ma már részben nagypapa korú ifjúságra gyakorolt hatása miatt, de társadalom- és politikatörténeti szempontból is. A puhuló és pusztuló Kádár-kor nehezen érthető meg a hazai könnyűzene nélkül. Megfigyelések, besúgások, sorok között énekelt üzenetek, tiltások, tűrések és támogatások, farmer, hajviselet, klubok és rádióműsorok. Mind olyan fontos részei a közelmúltnak, mint például a téeszesítés, a pártkongresszusok vagy éppen az ellenzéki mozgalmak. Ugyanakkor miközben az utóbbiaknak már komoly történészi feldolgozása, sőt múzeumi nyomai vannak, a magyar könnyűzene ezen a téren mostohagyereknek tekinthető.

És ezen a néhány hete Angyalföldön – Budapest XIII. kerületében -, a RAM-ban – Radnóti Művelődési Központ – megnyitott kiállítás sem segít. Ám azt el kell ismerni, hogy minden hiányossága ellenére hiánypótló látványtárról van szó. Ráadásul érdemes azt is megjegyezni, hogy az egykori lakótelepi művház a Román Sándor féle Experidance befogadása után újabb olyan produkciót fogadott a falai közé, amely kiemeli a helyüket kereső szürke kultúrházak sorából. A magyar Rockmúzeum befogadásával ugyanis felkerült a különleges fővárosi múzeumok térképére, ami miatt olyan látogatókat vonzhat – mint például én -, akik egyébként nem nagyon mennének az intézmény környékére.

A múzeumnak nevezett gyűjtemény egyébként egy plakátmásolatokkal díszített térben indul. Ahol a legnagyobb attrakciónak a hajdani zenekari klubokat térképen megjelenítő eszközt tekintik, holott a plakátokon vannak az igazi csemegék. Ugyanis a hatvanas-hetvenes években még a P. Mobil sem koncertet adott egy vidéki művelődési házban, hanem hangversenyt. Illetve a Hobó sem blues band-ként jelent meg a reklámokban, hanem mint tánczenekar. Arról nem is beszélve, hogy igazi csemegék a különböző nemzeti ünnepekhez, mozgalmi akciókhoz kapcsolódó plakátok, amelyeknek általában csak az alján szerepel a zenekarok koncertje, míg feljebb tanácselnökök, párttitkárok és más korabeli funkcionáriusok nevei olvashatóak.

A múzeum legnagyobb kiállítóterébe egy olyan folyosón keresztül juthatunk be, amelynek plafonját hírességek neon aláírásai díszítik, ami csak egy picit ciki. A tornacsarnoknyi nagyterem viszont elsőre lenyűgöző: hangszerek, erősítők, zongorák és mindenféle kellékek tömegei mellett a Magyarock Hírességek Csarnokát is itt találjuk. Azaz a honi rockzene szereplőinek portré festményeit nézegethetjük. Igaz, arra nem tudtam rájönni, hogy pontosan milyen logika szerint kerültek ide az arcok, ugyanis van, aki többször is szerepel, míg sokan fájóan hiányoznak.

Vitathatatlanul szórakoztató az egykori gitárokat nézegetni. A látottak alapján biztosak lehetünk abban, hogy a magyar könnyűzene a fiatalok leleményessége miatt születhetett meg. Akik a WC-ülőkétől kezdve bármiből képesek voltak gitárt fabrikálni, ha már nem tudták megvásárolni, mondjuk a Szegedi Ládagyár hangszereit. Ahogy a házilag összedobott füstgépek, erősítők és keverők is a hiánygazdaságban szocializálódó ifjúság leleményességét dicsérik.

Ami a negyven-ötven év alatt azért megkopott. Legalábbis, ami a Rockmúzeum nevű, magánkezdeményezésre létrejött intézményt illeti. Mert attól, hogy régi dolgokat összehordunk egy nagy térben, még nem beszélhetünk múzeumról. Miként attól, hogy ritkán látható fotók, plakátok, eszközök vannak egymás közelében, még kiállítás sem jön létre. Maradjunk annyiban, hogy ez egy nagyszerű látványtár, ami leginkább a magyar könnyűzene születésére próbál koncentrálni. Kicsit eklektikusan, ám szórakoztatóan.