Keresem, hogy miként is fogalmazhatnék finoman a Szigligeti Színház idei utolsó bemutatója apropóján. Több okból is. Egyrészt, mivel egy korábbi Szigligetin nőttem fel és a sajátomnak érzem a szolnoki színházat, így iszonyatosan nehéz beismerni, hogy valami nagyon nem sikerült. Másrészt, igazságtalan lenne nem észrevenni, hogy a színészek többsége igyekezett a legtöbbet kihozni az olykor kínos lehetetlenekből. Harmadrészt, pontosan tudom, hogy a színház is egy gazdasági vállalkozás, ahol bizony munkát és ezzel kenyeret kell adni a társulatnak. Negyedrészt, miért is gondolnám azt, hogy nekik mindig minden sikerül, és nem lehet néha elfogadni, hogy valami nem jön össze. Ötödrészt? az élet bizony kompromisszumokról, megalkuvásokról és beletörődésekről szól. Persze nem szükségszerűen, csak ugye ezek hiányában könnyen koppanhatunk, ezekkel meg maximum rosszul érezzük magunkat, de ha hazudunk magunknak is, megy a verkli.
Egy percig nem vitatom, hogy a bő száz évvel ezelőtti vidéki Magyarországot életre keltő első felvonásnak ne lennének értékei. Azzal együtt, hogy az elmúlt fél évtizedben, minden szezonban kaptunk ebből ízelítőt, nagyjából ugyanígy, ugyanezekkel a karakterekkel. Amelyek között természetesen voltak szerethetők, mint például Ónodi Gábor prímása, vagy az utálatos figurát színészileg kiválóan megformált, mint Gombos Judit postamesternéje. Azonban csak komoly kompromisszumok árán tudom elfogadni, hogy azt a szűk ötven percet miért is kellett erre áldoznom az életemből.
Megemelem a kalapom Dósa Mátyás második felvonásban nyújtott alakítása előtt. Tény és való, hogy tökéletesen megformálta a kaland után epekedő gigerlit. Azzal együtt, hogy az első felvonásban nekem egy olyan fővárosi ficsúrnak tűnt, aki – hogy is fogalmazzak finoman – csak nemi aktust akar létesíteni az első szembejövő léggyel vagy vidéki fruskával. Őszintén megmondom, a patikában Radó Denise-zel játszott felvonás volt az egyetlen, amiben némi tartalmat véltem felfedezni. És a legjobb kompromisszum lett volna, ha Szép Ernő történetét, a szobaszínházban, kétszemélyes darabként adj elő a két színész.
A második felvonásba illesztett harmadik felvonás azonban maga volt a megalázó szenvedés. Ráadásul úgy ért véget, hogy csak az első mellékszereplő meghajlásáról vettük észre, itt a vég, a tapsrend. Pedig maga a darab micsoda alap lehetett volna ahhoz, hogy az ifjúkori álmokkal szembeni megalkuvásokról és kompromisszumokról meséljen. Időtlenül. Átírás és felesleges magyarázkodás nélkül.
De nem tette. Ehelyett színpadra zavart húsz színészt, akikből tizenhatot csak az első felvonásban láthattunk. Megjelenített egy olyan miliőt, ami nekem már a könyökömön jön ki, mert a mai világból egy százévesbe menekül, mondván, hogy úgyis vannak áthallások. Közel két és fél órán keresztül húzott egy olyan történetet, ami harmad ennyi időben elmesélhető lett volna feszesen és érdekesen. Mindezt azért, mert számtalan kompromisszum köttetett. Színházon belül, a függönyök mögött.
Ám ezek a kompromisszumok most nagyon kilátszottak, és a tapsrendnél a legtöbb színész arcára is kiültek. Így azt hiszem, nemcsak a nézőtéren érezhettük rosszul magunkat.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
