Bő egy hónapig nézegettem a szolnoki vasútállomás 7-es és 8-as vágánya közötti peron főváros felé lévő lépcsője mögötti oszlopon a méretes, piros horogkeresztet. Augusztus 21-én a blogSzolnok AKB – A Kivert Biztosíték – rovatába is feltettem, hogy talán kezdeni kellene azzal a mocsokkal valamit a város egyik kapujában. Ahol nem mellesleg a napi több száz utason kívül több tucat vasutas is megfordul. Tehát joggal feltételezhettem, hogy másnak is szemet szúr, más is felismeri és talán más is úgy gondolja, nem helyes, ha az a jel éppen a szolnoki állomáson virít.
Tévedtem.
Először azt gondoltam, hogy fogok valami piros festéket és mondjuk ablakot vagy házat formázok abból a disznóságból. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha munkálkodásom közben buzog fel valamelyik vasúti őrben a tettvágy, és lecsap rám, mint rongálóra. Nehezen magyaráztam volna ki magam. Így mivel a múlt hétfőn reggel jó szokásához híven késett a vonatom, telefonálgatni kezdtem.
A Google keresőbe beütöttem, hogy Szolnoki vasútállomás. Kicsit meglepődtem, hogy az utca és házszám után egy fővárosi telefonszám jelent meg, de úgy gondolta, az ország egyik legnagyobb cégénél megengedhető az ilyesmi. Kétszer meghallgattam az automatikus menüt, majd vártam a kezelőre. Aki készségesen megkérdezte, miben segíthet. És meg is lepődött, amikor a szolnoki vasút állomásfőnökéhez szerettem volna rajta keresztül eljutni. Esküdözött, hogy nem tudja az elérhetőségét. Így végül annyit tett, hogy felvette a panaszomat, ígérve a főnökhöz való továbbítását.
Mivel még mindig nem jött a vonatom, gondoltam, a világhálón elérhető nyilvános telefonkönyvek valamelyikében csak megtalálom a szolnoki állomásfőnök számát, és elmondhatom neki a panaszom. A MÁV FC-től, a különböző MÁV üdülőkig sok mindenkihez találtam számot, a szolnoki fővasutashoz nem. A Jubileum tér 1. számmal együtt feltüntetett számokat meg hiába hívtam, mert vagy nem vették fel, vagy azonnal faxhangot adtak. Aztán az utolsó pillanatban az egyik számon mégis jelentkezett egy hölgy, aki elismerte, hogy az állomáson dolgozik, meg vasutas is, de se az állomásfőnökhöz nem tudott kapcsolni, sem a horogkeresztben nem érezte megát illetékesnek. Sőt, amikor elmagyaráztam, hogy szerintem az a horogkereszt Szolnok egyik kapujában nincs jó helyen, és nemcsak a város, de a vasút szégyene is, hirtelen az lett a legfontosabb, hogy ki vagyok én. Miért? Ha én vagyok a miniszter, akkor azonnal szalad és lekaparja azt a mocskot? Nem vagyok, úgyhogy hétfő este még ugyanott virított a piros horogkereszt.
Tudom, nem vagyok teljesen normális, és vannak beakadásaim, mert azt kívántam, hogy másnap reggel is késsen egy kicsit a vonatom. Késett.
A homlokomra csaptam, hogy hát nem telefonálgatni kell, hanem az Információba bemenni. Kitalálják? Szerintem az utóbbi évek legmeglepőbb kérdését sikerült feltennem, amikor arról érdeklődtem, milyen telefonszámon tudnám elérni a szolnoki állomásfőnököt. Nem tudtam eldönteni, kínomban sírjak vagy nevessek amiatt, hogy ezt a szolnoki állomás utas-tájékoztatójában nem tudják. A kérdésemre, hogy ha leszakadna valamelyik peron teteje, mit tennének, azt a válaszolták, szólnának valami kft-nek, akik a Tesco körül székelnek valahol, és azok egy héten belül kijönnének.
Kénytelen voltam kötni az ebet a karóhoz. Végül a kedves hölgy telefon után nyúlt, és valakitől az állomásfőnök telefonszámáról érdeklődött. „Miért, miért? Mert ügyfél áll a pult előtt.” Úgyhogy kaptam egy négyjegyű belső telefonszámot, amit mint utas persze nem tudok felhívni. Így azt javasolta, próbáljam személyesen megkeresni az állomásfőnököt irodájában.
Megfogadtam, hogy szerda reggel előbb megyek ki az állomásra, így ha késik, ha nem a vonatom, bekopogtatok ahhoz az ismeretlen, rejtőzködő, a miniszterelnöknél is nehezebben elérhető állami alkalmazotthoz.
Végül nem mentem.
Mert másnapra végre eltűnt az a mocsok a szolnoki állomásról. Amiről most már tudom, hogy egy titokzatos falanszter.
