(Téli ismétlés. A cikk először szeptember 9-én jelent meg.)

A szolnoki vasútállomás vágányai mellett lévő peronokat egy gyalogos aluljárón keresztül lehet megközelíteni immár közel négy évtizede. Ennek az aluljárónak az egyik vége ugye a Jubileum téren, az állomás épülete előtt található, míg a másik a 16. vágánynál. Közben van egy-egy magányos feljáró a buszmegállókhoz, az utascsarnokhoz, illetve az első vágányhoz. Aztán néhány páros a 3-4., a 7-8., a 10-11., 12-13. és a 15-16. vágányokhoz. Ez az az aluljáró, amit mindenki ismer és használ, aki megfordul a szolnoki állomáson.

Ám, ha a peronokon azok két vége felé tekintünk, érdekes építményeket vehetünk észre. Olyanok, mint egy-egy nagyobb pincelejárók. Egyik végük a peronok járdáit nyeli el, a másik viszont a földet támasztja. Nem vagyok benne biztos, hogy a neten talált „csomagaluljáró”, „csomagalagút” kifejezés a pontos megnevezésük. Mindenesetre érdekes kaland a közforgalom számára ma is nyitva lévőt felkeresni. Még akkor is, ha ez egy félelmetes vállalkozás.

A két nem gyalogos aluljáró közül ma már csak a hosszabbat találjuk nyitva. Azt, amelyiknek az egyik vége az állomás melletti posta mögött van, a másik pedig a 16. vágányon is túl, a teherpályaudvar elején. Vagy, ha úgy jobban tetszik, az a Debrecen felé eső aluljáró. A peronok Pest felé lévő végén lévő rövidebb lejáratait ugyanis vasrács zárja el.

Ha a nyitva lévőbe a posta mellett ereszkedünk le, akkor először egy hosszú, széles folyosón találjuk magunkat, amelyből jobbra ajtók is nyílnak. Feltételezem, hogy ezek az általam is használt név miatt vannak. Azaz amikor a Magyar Posta még a Magyar Államvasutak szolgáltatásait igénybe véve, vonattal szállította a küldeményeket, akkor a postakocsik ki- és berakodásában lehetett szerepe a peronok és a szolnoki 2. posta közötti alagútnak. Amit láthatóan zsaluzásos technikával, a szépséggel nem sokat törődve építettek.

A hosszú lejárat után derékszögben kanyarodhatunk a peronok és a sínek alá, hogy valami egészen elképesztő látvány táruljon elénk. Egyrészt a hosszú folyosón nem mindenütt működik a ritkásan szerelt, gyér fényű világítás. Másrészt a peronokra vezető feljárók olyan hosszúak, hogy azokon keresztül alig szűrődik fény az alagútba. Ami bejön, az is csak egy halvány négyszöget rajzol a falakra. Ráadásul a folyosó falában itt-ott ajtók vannak, amelyek némelyike nyitva áll. Szóval félhomály és riasztó csend mindaddig, amíg a fejünk fölött nem robog át egy vonat, vagy nem téved más is az alagútba, amiben ilyenkor azonnal különleges hangok kelnek életre.

Tapasztalataim szerint ez az alagút egyébként nem egy elfeledett építmény. Bár most jártam benne először, a látszat ellenére a mai napig fontos szerepe van vagy lenne. Ha jobban belegondolunk, a szolnoki állomás peronjai a gyalogos aluljárón keresztül sem bringával, sem babakocsival, sem kerekesszékkel nem közelíthetők meg. Tehát, ha valaki ilyesmivel érkezik, annak a peron vége felé kerülve, ebben a kicsit félelmetes alagútban kell közlekednie. Nem mondom, hogy túl utasbarát megoldás.

Pedig maga az építmény stabil és tökéletes. Lassan négy évtizede épült, de vizesedésnek vagy beázásnak a nyomát sem látni benne. A falak persze össze vannak firkálva, szemét is van bent valamennyi, de egyébként teljesen rendben vannak. Nekem azonban furák és rettentő érdekesek.