Először kissé kétkedve forgattam Martin Horváth Négercsók, avagy hogyan indultam megmenteni a világot című könyvét. Valahogy nem tetszett a címe, a borítója pedig idegennek és erőltetettnek tűnt. Az első pár oldal után sem éreztem, hogy a végére tudok majd jutni. Egyszerűen nem fogott meg a stílus, a mesélő szemszöge, az első történetek. De az ajánló személye miatt úgy éreztem, nem tehetem le, kell lenni valaminek ebben a regényben.
És nem bántam meg.
A Bécsben élő Martin Horváth az ottani városháza támogatásával írta meg első regényét, amely az osztrák főváros egyik menekültszállójának legfelső szintjén, azaz a 18 év alattiak lakókörletében játszódik. Mesélője és főszereplője egy különleges figura – Ali -, inkább egy szellem, aki egy fiatal srác bőrébe bújva hallgatja ki menekülttársai történeteit, éli meg saját és a többiek menekülésre okot adó sorsát, bécsi mindennapjait. Bár a mesélő a regény többi szereplője közül kilógó talányos lényével, mindazok, akiknek az életét elénk tárja, akár valós személyek is lehetnek. Ami felől a könyv végén olvasható köszönetnyilvánítás miatt sem lehetnek kétségeink, hiszen abból kiderül, hogy a szerző komoly kutatómunkát végzett osztrák menekültszállásokon.
A Négercsók az első pár oldal után letehetetlen lendületet vesz. Olyan történetek sorozatából építkezik ugyanis, amelyek a világ szerencsésebb hatodán élőt meg kell, hogy rázzák. Például arról az Irakból érkezett lányról, aki néhány évvel korábban még egy európai mércével is tisztességes, polgári életet élt szüleivel Bagdadban, ami pillanatok alatt omlott össze. Amit követett a három gyerekes család menekülése, majd az apa valamelyik helyi milícia által történt elrablása és eltűnése, hogy aztán Bécsbe már egyedül érjen a reményt vesztett lány.
Nehéz megemészteni a Moldáviából – tehát tőlünk alig pár száz kilométerről – induló másik lány történetét is, aki a szegénység és az alkoholtól széteső anya nyújtotta kilátástalanság elől menekülve indul el Nyugat-Európa felé, hogy aztán egy szerb bordélyban kössön ki. Ahonnan végül egy kamion műszerfala mögé bújva jut Magyarországon át Ausztriába, ahol természetesen nem a vágyott új világ várja. Vagy ott van az Afrikából Európába küldött kislány, aki a nélkülözés helyett egy Bécsben kétes gyökereket vert, ugyancsak afrikai család cselédje lesz. Hogy aztán kellő megaláztatás és némi szexuális zaklatás után az osztrák fővárosból lelépő család egyszerűen a villájába felejtse.
Megrázó történetek, aminél csak a menekültek európai sorsa a nehezebben feldolgozható. Az egy dolog, hogy az afrikai országokra – amelyek határait a nagyhatalmak önkényesen jelölték ki vonalzóval – úgy tekintünk, mint az európai nemzetállamokra, és képtelenek vagyunk felfogni: ott nem létezik a hazám-hazám csak a törzsem-törzsem. Sokkal fájóbb, hogy a menekültszállásokig elvergődők – köztük művészek, tanult emberek, a fél világon áthánykolódó családok – Európában se számíthatnak sok jóra. Megaláztatás, semmibe vevés, kiszolgáltatottság és nagy eséllyel kiutasítás, azaz szervezett visszaút a halálba jut nekik.
Persze tudom, nem fogadhatunk be minden menekültet. Azt is elfogadom, hogy Martin Horváth regénye csak egy fikció. Ám mindez nem zárja ki, hogy kicsit összerezzenjünk, és értékeljük, illetve féltsük a helyet, ahol élünk. A Négercsók nem a menekültekről szól, hanem rólunk, akiknek eddig nem kellett mindent hátrahagyva új életet kezdeni.
