Közterületi kiállítások

Úgy tűnik, hogy a svájci közterek nem magánterületek, amiket csak valami felszentelt, magasztos cél érdekében szabad használni, hanem hagyományos és valós közösségi terek. Nem valami megfoghatatlan, magasban lebegő hatóságoké – akik éppen az őket megválasztóktól óvják azokat -, hanem azoké az embereké, akik a városokban – vagy éppen falvakban – élnek, és élettel tölthetik meg a tereket. Ahová ki lehet ülni, ahol alkalmi piacot lehet tartani, ahol kávéházak teraszai kaphatnak hatalmas helyet, ahol bringák sorakozhatnak és gyerekek játszhatnak úgy, ahogy a kedvük tartja.

Vagy éppen olyan szabadtéri kiállításokat lehet rajtuk rendezni, amelyek valóban sokakat érdekelhetnek. És senkinek sem fáj, ha a szabadtéri kiállítások tablóin, a témáról mást gondolók, hangot adnak a véleményüknek. Hiszen a vélemény szabad.

Az egyik téren például a világbékéről volt egy olyan többnyelvű, világhírű fotókkal illusztrált, átgondolt és lebilincselő kiállítás, amit nálunk csak múzeumokban, pénzért mernének mutogatni.

Szobrok a köztereken

Nem tudom, hogy Svájcban van-e szabály arra, milyen értékű beruházás után illik vagy kell a befektetőnek képzőművészeti alkotást rendelnie. Mindenesetre a tereket, a parkokat és a nagyobb épületeket elnézve ilyen rendelet akár létezhet is. Avagy e nélkül is bevett gyakorlat a művészet támogatása. Különben honnan kerülne ennyi kortárs szobor a svájci közterekre? Nemcsak a legnagyobbakra és a leginkább szem előtt levőkre, hanem egészen eldugott, meglepő helyekre is.

Nem mondom, hogy mind szép, és mindent gondolkodás nélkül felállítanám Szolnokon. Ugyanakkor számtalan olyan van közöttük, amelyek ötletességükkel és különlegességükkel igazán figyelemre méltók. Ráadásul azokhoz is eljuttatják a képzőművészet egészen különleges ágait, akik ilyesmivel egyébként soha nem találkoznának. Lehet, hogy így akarnak a kultúra befogadására nevelni?

Persze nem tudom, hogy ott is mindenki hozzáértő-e, és azonnal vitatkozni kezd-e egy szobor művészi értékéről és minőségéről, azt azonban látni lehet, hogy ha van is ilyen, az sem az alkotókat, sem az őket megfizető befektetőket nem izgatja.

Élő múzeumok

Lehet, hogy azért, mert a múzeumok és a különböző gyűjtemények látogatása olyan népszokás arrafelé, mint a síelés. Ami abból fakadhat, hogy az ilyen intézmények iránti kíváncsiságot egészen kicsi korban fel tudják kelteni. Elsősorban azzal, hogy a műszaki, történelmi vagy éppen képzőművészeti kiállítások nem száraz illusztrációk, hanem megfogható, kipróbálható, tapasztalható és megszerethető tárgyak összességei.

Tudom, hogy minden múzeum és kiállítás mögött nagyon komoly tudományos munka van. Azt is elfogadom, hogy ha már valaki vagy valakik összegyűjtik a rengeteg információt, akkor azt kellő tudományos alapossággal szeretnék a világ elé tárni. De mit ér a papírgyártás történetét bemutató kiállítás csak fotókkal, szövegekkel és vitrinekbe rejtett tárgyakkal ahhoz képest, ahol könyékig lehet turkálni az alapanyagokban, és préselni a vízjeles papírokat.

Büszke kiállítások

Biztos sokat hozzátesz a kiállítások népszerűségéhez, hogy olyat is képesek csinálni, ami nem átfogó, és mindent elmagyarázó akar lenni, hanem csak lelkesítő. Mert például be akarja mutatni, hogy egy város mi mindent köszönhet a különböző iparágaknak. Nincsenek grafikonok, hosszú történetek, érthetetlen alapító okiratok, csak a legfontosabb információk, egy-két érdekes tárgy, és persze megfogható és kipróbálható eszközök. Ja, és mindez egy régi templom megmentett kőfaragványai között, több termen keresztül.

Képzeljék el, ha egyszer Szolnok ipartörténetét így tárhatnánk az érdeklődők elé! Cukorgyártás, papírgyártás, vegyipar, mezőgazdasági gépgyártás, vasúti gépgyártás, olajipar, közlekedés. Több szobát meg lehetne tölteni egy-két tárggyal, pár régi fotóval, érdekes kisfilmekkel, mozgó makettekkel és bütykölhető eszközökkel.

Svájcban órát szereltem össze, és hajót rakodtam egy ilyen kiállításon.

Félezer éves vásárok

Tudom, nehéz összehasonlítani egy olyan helyet, ahol az elmúlt félezer évben háborúk, forradalmak, megszálló hatalmak és sok-sok emberi kegyetlenség váltotta egymást, egy olyannal, ahol 543 éve rendeznek számon tartott őszi vásárt. Ami mára persze inkább sergős vurstlis lett, de abból is olyan pedáns, hogy Magyarországról nézve szinte hihetetlen.

Mert az egy dolog, hogy a négyszázezres nagyváros minden nagyobb terét vásári mutatványosok töltik meg. Az azonban a mi szemünkkel nézve igazán különleges, hogy a játékaik nem ütött-kopott, olyan évtizedes matuzsálemek, amelyek már akkor is csotrogányok voltak, amikor negyven éve én ültem rajtuk. Nem! Gyönyörű állapotban lévő, modern eszközök, amelyeknek nem az állapotától, hanem a mutatványától lesz rosszul az ember.

Igen, nem három-ötszáz forint egy menet, hanem a duplája-triplája. És ennek ellenére minden nap, kora délutántól, késő estig tömeg hömpölyög körülöttük. De könyörgöm: mi mindig csak álmodozni akarunk egy normális életszínvonalról, meg elvágyódni emiatt, avagy egyszer nálunk is lesz ilyen? Nem, nem ment el az eszem, és nem is sergőztem túl sokat.

Saját közparkok

Csak például svájci parkokban sétálva az jutott eszembe, hogy én is úgy szeretnék élni, ahogy ők, de ha lehetne, akkor inkább itthon. És például olyan parkokban sétálni, ahol a padok deszkái nem hiányoznak, az épebbeken nem hajléktalanok tanyáznak, a szemeteseket nem csak nagyobb ünnepek alkalmával ürítik, és nagyjából úgy néz ki bármelyik közpark, mintha valakinek a féltett, otthoni kertjében sétálnánk. Mert mintha ott a közös is olyan lenne – legyen az vonat, kiállítás, múzeum vagy park -, mintha mindenkinek a sajátja lenne. Azzal együtt, hogy biztos van néhány ember, akit a közösből azért fizetnek, hogy a közös helyeket úgy tartsa rendbe, mintha a sajátja lenne.