(Téli ismétlés. Ez a cikk 2014. november 18-án jelent meg először.)
Szeretném leszögezni, hogy nem a Szapáry út 11. számú házban újonnan megnyílt szolárium tulajdonosával van vitám. Sőt, annak kifejezetten örülök, hogy a szerintem sokkal többre érdemes utcában egy újabb szolgáltató nyitott üzletet. Tényleg sokáig tartó sikert a vállalkozásához! Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk egyformák, és komoly ízlésbeli különbségek lehetnek közöttünk. Ám nem tenném szóvá mindezt, ha nem a város egyik legszebb utcájában tolakodna elém ez a különbség.
Talán azt is kijelenthetem, hogy még csak nem is a tervezővel van bajom. Belátom, hogy a mai világban nehéz egy megrendelésre nemet mondani. Még akkor is, ha az nem egyezik az ízlésünkkel, vagy egykori tanáraink előtt is szégyellnénk, amit művelünk. Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy minden szakmában léteznek sarlatánok, akik annak adják el magukat, aki fizet. Pláne, hogy nem kell névvel vállalni az elkövetett borzalmakat.
A kivitelezőket sem szeretném bántani. Gondolom, a rájuk bízott feladatot, a megrendelő és a tervező elvárásai szerint, a legjobb tudásuknak megfelelően végezték el. Nem hiszem, hogy lettek volna abban a helyzetben, hogy visszakérdezzenek: ez most komoly? Tényleg az a feladat, hogy a Szapáry utca egyik szép régi, közel száz éves házának harmadnyi homlokzatába fúrjunk fel egy fémszerkezetet? Aztán tegyünk rá OSB lapokat, majd borítsuk be műkővel? Nem baj, ha oldalról belátni a régi és az új fal közé? Megfizetik? Akkor megcsináljuk. Mindegy milyen minőségben, mert ez mindenhogy vállalhatatlan.
Tulajdonképpen magammal, magunkkal van vitám a Szapáry út 11. számú épület harmadnyi homlokzatának undorító eltakarása miatt. A baj ugyanis velünk, szolnokiakkal, a város iránt bármit is érzőkkel van. Mert mindaz, amit azzal a házzal műveltek, megtörténhetett. A magántulajdon, a pénz és a nemtörődömség nagybetűkkel felülírhatta a város múltját, Szolnok arculatát, a közös otthonunkat.
Mindezt azért, mert valakikre rábíztuk a városunkat, akik képtelenek azt megóvni. Elsősorban magunktól.
Had szúrjak ide egy másik szomorú példát. Talán két éve sincs, hogy az egykori főiskola mögötti közt, a piac és a volt Szövetség ABC között, a nagyszerű Sebestyén Éváról nevezték el. Voltak illusztris vendégek, fotósok, híradás, utcanév-tábla kihelyezés, a halhatatlan Sebike megérdemelt méltatása. Tessék elsétálni a Sebestyén Éva közbe! Ha nem tudják, hol van és melyik az, már nem fogják megtalálni. Egyetlen tábla sincs már a helyén. Ez senkinek sem tűnik fel, senkinek sem fáj?
Akikre rábíztuk a várost, akik az adónkból kapnak azért fizetést, hogy a közös dolgainkra vigyázzanak, mit csinálnak? Tudom, van ezer más, fontos, fontosabb dolguk. De ez engem sajnos nem érdekel.
Tényleg bármit meg lehet tenni a város régi házaival? Nincs erre szabály? Ha nincs, miért? Ha van, miért nem sikerül betartatni? Szolnokkal, a szolnokiakkal mindezt büntetlenül lehet? Mert, ha igen, akkor tényleg nagyon nagy baj van. Az a minimum, hogy az épített örökségünk megőrzését, a városképet olyanokra bíztuk, akik erre vagy teljesen alkalmatlanok, vagy gőzük sincs arról, mi történik Szolnokon. És az egyik rosszabb, mint a másik.
És mivel Edward király szelleme mélyen él bennünk, szükségesnek érzem leszögezni: aki a fentiekben pártoskodást vélne felfedezni, az szerintem már szétszolizta az agyát.
