(Nyári ismétlés. Ez a cikk először 2015. február 12-én jelent meg.)
Visszagondolva gyerekkoromra, úgy tűnik, mintha Szolnok tele lett volna klasszikus neon- illetve fényreklámokkal. A falara szerelt üzletfeliratokon túl számtalan olyanra is emlékezhetünk, amelyek az épületek síkjaiból kiemelkedve hirdettek termékeket, szolgáltatásokat vagy éppen csak üzleteket. A Kossuth téri irodaház tetején a hatalmas zöld OTP hirdetésről, a vele szemben forgó kerekes Casco-reklámról már többször írtam, de érdemes megemlíteni a Sztár áruház vagy az útbaigazító Május 1. Ruhagyár hirdetéseit is. Legendás volt a mai Baross és Szapáry kereszteződésében a ház tetején lévő figurás TOMI hirdetés, illetve vele szemben a Centrum-sarok Állami Biztosítós reklámja. A hiánygazdaságra építő szocializmusra gondolva, ezek a fényes hirdetések kicsit anakronisztikusnak tűnnek, ám hogy hozzátartoztak a városképhez, az biztos.
Persze nem véletlen, hogy a neon- és fényreklámok a hatvanas évek végétől kezdtek Szolnokon is szaporodni. A reklámeszköz alapját képező találmány persze jóval régebbi, valamikor a XIX. század második felére datálható. Az első neongázzal töltött, gázkisülésen alapuló fénycsövet az 1910-es párizsi autókiállításon mutatták be, majd nem sokkal később, szintén a Szajna partján jelent meg először üzletfeliratként, egy fodrászat bejárata felett. Természetesen Magyarországon is hamarosan népszerű lett, így a második világháború előtti Budapestről számtalan olyan képet ismerünk, amelyeken ezek a modern reklámeszközök láthatók. Azt sajnos nem tudom, hogy Szolnokon mikor és hol jelent meg az első, hajlított fénycsövekből írt reklám, ha tippelnem kellene, akkor az említett Állami Biztosító hirdetésre tennék.
A második világháború után, a Rákosi- és a korai Kádár-korban visszaszorultak az ilyen hirdetések, ám az 1968-ban meghirdetett „új gazdasági mechanizmus” komoly lökést adott a neon- és fényreklámok gyártásának. Oly annyira, hogy abban az évben meghirdették a fővárosban a „neonosítási-programot”, aminek eredményeként 1972-ig 19 ezer ilyen fényreklámot szereltek fel Budapesten, 33 millió akkori forint értékben. Sőt, a Lenin születésének 100. és Magyarország felszabadulásának 25. évfordulóján rendezett állampárti kongresszus is fény-kampányt hirdetett 1970-ben. Amit nem lehetett volna megvalósítani a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat nélkül. Aminek először a javítások, majd a kapacitáshiány miatt vidéki leányvállalatai is lettek később. És itt sajnos azt is be kell vallanom, hogy a cég bármiféle szolnoki lerakatának eddig nem bukkantam a nyomára
Pedig valaminek lennie kellett, hiszen az átépítés lázában élő városban nem nyílt bolt fényreklám nélkül. Ezek többsége pedig a 8-10 ezer üzemórát is kibíró, nemcsak piros fényt adó neonnal töltött, 1-2 centi átmérőjű cső volt, hanem más gázok és porok révén akár 30 féle színt is produkálni tudó reklámeszköz. Amelyek közül a legkülönlegesebbek a már említett, épületek síkjából kiemelkedők, az extrák pedig a mozgást imitálók voltak. Mivel a csövek hajlítását soha nem tudták gépesíteni, készítésüket sokan a mai napig iparművészeti munkának tekintik. Még a nagyjából egyformának tűnő, folyóbetűs feliratok sem voltak soha azonosak. Pedig ezek voltak az egyszerűbb és olcsóbb megoldások, mert a már említett OTP reklámot, vagy a Sportbolt fényeit betűkitöltős – tehát sokkal több fénycsövet használó – megoldással gyártották. Elfogult vagyok, de szerintem az ország egyik legkülönlegesebb és legszebb ilyen berendezése a Kossuth téri Casco-reklám volt.
A neonreklámok fénykorának a takarékoskodás vethetett véget. A bonyolult, hajlított fénycsöveket lassan felváltották a hátulról megvilágított táblák, és az egyéb olcsó, például sima égősorokkal próbálkozó megoldások. A rendszerváltás után pedig úgy tűnt, mintha a múlt kidobandó emlékei lennének ezek a reklámok, és szép lassan kezdtek tönkremenni és eltűnni. Az eredeti megrendelők, akik a működésüket és a karbantartásukat is finanszírozták, átalakultak vagy csődbe mentek, így az eszközök többsége magára maradt.
Sokat az adott épület renoválásakor szereltek le: a TOMI-t, a Casco-t, az OTP-t, a Néplapot, a Szigligeti Színház feliratot vagy éppen a Szapáry úti OTP bejárata fölöttit. Volt, amit egyszerűen hátra hagytak, hogy bajlódjon vele az a lakóközösség, amelyiknek anno – feltételezem, megkérdezése nélkül – a házára szerelték. Ilyen például a Magyar utca torkolatánál lévő ruhabolt reklám, aminek mára csak a tartószerkezete maradt, vagy éppen az Ady Endre úton, a piaccal szembeni Patyolaté, amiből meg csak a falból kibonthatatlan vasdarabok maradtak. Eltűnt a Jólét ABC-ről a hatalmas ÁFÉSZ jelvény, a Skáláról a cég logója, viszont a szandai Bőség zöld betűi pár éve még a helyükön voltak, és a Tallinn filmszínház romjait is fel lehetett még nemrégiben fedezni.
Újrahasznosításról vagy megmentésről egyetlen esetben tudok. A valamikori Sztár áruház reklámjának tartószerkezetét jó pár éve egy autós cég használja, egykor talán még világított is. Biztos, hogy jobb megoldás, mint rozsdásodni hagyni, vagy félig-meddig elbontani ezeket az egyébként elég stabil szerkezeteket. Arról meg persze nem is álmodozom, hogy Szolnokon valaha még újra megjelennek ezek az egyébként szép és különleges reklámeszközök.
