Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy középiskolás éveim alatt mivel fogott meg Monory Mész András 1985-ben forgatott Bebukottak című dokumentumfilmje, de biztos, hogy legalább ötször megnéztem. Állítólag be volt tiltva, amiből annyit érzékeltem, hogy nem tévében és moziban, hanem különböző KISZ rendezvényeken láttam videóról. Azt hiszem, a Tököli Fiatalkorúak Börtönében készült, egészestés film az ottani megdöbbentő világ és a velem egykorú, már gyilkosságért ülő fiúk benti hétköznapjai miatt volt rettenetesen érdekfeszítő. Egy olyan világról szólt, amiről a szocializmus utolsó éveiben se nagyon beszéltek a felnőttek. A perifériáról, az oda sodródott srácokról, a túlélési technikáikról, valami megdöbbentően naturalista módon. Ráadásul a film, a szabadulók kilátástalanságának képi megfestésével zárult.
Közel három évtizeddel Monory Mész András filmje után jött egy fiatal rendező, Gerő Marcell, aki az 1985-ös Bebukottak főszereplőinek a felkutatására indult. Ha van dokumentumfilmes számára valódi kihívás, akkor a hajdan név nélkül szereplő fiatalkorúak megkeresése biztos, hogy az. Az pedig, hogy ismét kamera elé tudta ültetni őket, szerintem legalább akkora bravúr, mint távoli, egzotikus népek nagyobb tévétársaságai által már betanított embereit, áldokumentarista módon, népszerűséghajhász sorozatokban, televíziókban mutogatni.
Gerő Marcell Káin gyermekei című alkotása azonban nem azért lett rendkívül fontos film, mert megtalált és megszólaltatott három egykori bebukottat. És nem is csak azért, mert a három évtizeddel későbbi sorsuk pontosan az, ami az eredeti film zárójelenetéből következik. Nem! Gerő Marcell egy ugyanolyan megdöbbentő, szerintem sokunk számára távoli és szinte hihetetlen világot mutat fel a szerencsétlen főszereplők körül, amiről ma ugyanúgy nem beszél a többségi társadalom, mint anno a fiatalkorúak börtönviszonyairól. A kilátástalan, önmagát újratermelő mélyszegénység, ami valami döbbenetes, a kitörést eleve akadályozó szellemi szerencsétlenséggel párosul.
És, ahogy Monory Mész András nem akarta harminc éve a többségi társadalom fejére olvasni a Bebukottak tragédiáját, Gerő Marcell sem játszik a nézők lelkiismeretének húrjain. Nem akar segélyszervezeti reklám lenni, nem próbál rávenni arra, hogy ugorjunk fel a székből, és oldjuk meg az egykori bebukottak, a mai szerencsétlenek sorsát. Viszont olyan erővel mutatja fel a periféria szürkeségének árnyalatait, ami nem azon gondolkodtat, hogy miként lehetne halat venni a szereplőknek, hanem hogy miként lehetne megtanítani őket horgászni.
Ha fel kellene állítanom kamaszkorom filmjeinek top 10-es listáját, akkor abban biztos, hogy benne lenne a Bebukottak, és kimaradna nagyon sok olyan népszerű mozi, amikért a nyolcvanas években sorok kígyóztak a Vörös Csillag pénztára előtt. Ugyanígy gondolok a Káin gyermekeire is. Mert hiába futott szinte teltházzal a Tisza mozi nagytermében a Szürke ötven árnyalata sokadig vetítésben is, miközben egyedül ücsörögtem az E teremben, nem lehet kétséges, hogy hol volt látható maradandó és értékes. Lehet, hogy a való élet ezerféle szürke árnyalata, amit a Káin gyermekei felvonultattak nincs olyan jól marketingelve és bekamuzva, mint a bolond gyerek és a buta liba naiv, amerikai meséje, hogy fontosabb mozi, az számomra egészen egyértelmű. És, ha nem is tudok mindenkit rávenni a megnézésére, legalább szólni akarok, hogy az értelem a Tisza moziban alternatív lehetőség.
