Természetesen nem ismerhetem a 93 évesen elhunyt Simon Ferenc szobrászművész véleményét Maxim Gorkijról és a szovjet-orosz irodalomról. Az 1957 óta a Szolnoki Művésztelepen alkotó művész szobraira, különösen pedig kisplasztikáira gondolva azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy ha élne, ne tiltakozna a szolnoki közgyűlés február végi döntése el. A tiszteletnek, a megbecsülésnek, a szeretetnek és az elismerésnek sok formáját elfogadná, de azt, hogy a világirodalom egyik jeles alkotójáról közel fél évszázada elnevezett szolnoki utca nevét az övére cseréljék, azt kizárt. Ennél műveltebb és szélesebb látókörű alkotó lehetett.
Sajnos nem ismerem a városi közgyűlésben és az illetékes bizottságaiban e témában folytatott vitákat sem, pedig sokat elárulna választottjainkról. Még akkor is, ha az Építéshatósági Osztály és a Közterület-felügyelet által koordinált előterjesztés lényegében mazsoláz az önkormányzatokról szóló törvényből, és a döntést megkerülhetetlennek beállítva, azt kvázi a Magyar Tudományos Akadémiára tolja. Ha ugyanis az önkormányzati törvényt úgy értelmeznénk, ahogy ebben az előterjesztésben van, akkor Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata 2011 óta mulasztásos törvénysértést követ el. Ahogy teszi ezt Gorkij miatt a mai napig Miskolc, Debrecen, Szeged, Győr, Budapest és még ki tudja, hány magyar település önkormányzata. Ugyanis az MTA idézett döntésének van egy fontos bevezetője: „Az önkormányzati törvény alapján a közterületek elnevezése önkormányzati feladat… Amennyiben tehát a döntésre jogosult helyi önkormányzatok nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek határozni közterületeik elnevezéséről… kérhetik az MTA állásfoglalását.” Azaz, a döntés csak és kizárólag a képviselőink joga. Amiben benne van annak a lehetősége is, hogy bizonyos nevekhez nem nyúlnak. Még akkor sem, ha az MTA-nak létezik egy olyan állásfoglalása miszerint Maxim Gorkij neve azért nem használható közterületek elnevezésére, mert 1931-től a Szovjet Írószövetség első elnökeként részt vesz a szovjet önkényuralmi rendszer fenntartásában.
Vitathatatlan tény, hogy Gorkijt Sztálin hívta haza a száműzetésből. Ami pont a harmadik volt, hiszen a cári Oroszországból éppúgy mennie kellett, mint Lenin új országából és a húszas évek sztálini Szovjetuniójából. Kétségtelen, hogy a Gulag táborairól lelkesen írt, miként az is, hogy írószövetségi elnökként nemcsak „részt vesz a szovjet önkényuralmi rendszer fenntartásában”, de néhány művészt kiment az NKVD karmai közül. Aminek minden bizonnyal köze lehetett ahhoz, hogy a „Gazda” által jól tartott, de sokszor megalázott író 1936-ban jobblétre szenderült. Azaz aktív életének 68 évéből 5 évet töltött a szovjet önkényuralom fenntartásával. Szerintem megvezetett kirakatemberként.
Ám ettől nem felejthetjük el mindazt, amit a maradék 63 évben az orosz és a világirodalom asztalára letett. Nem szeretnék hosszas irodalmi fejtegetésbe bonyolódni, így csak egyetlen dolgot említenék. Maxim Gorkij – azaz Keserű Maxi, mert felvett neve ezt jelenti – Éjjeli menedékhelyét ebben az évadban mutatta be a Nemzeti Színház, az előzőben a Veszprémi Petőfi Színház, és korábban évtizedenként legalább egyszer minden hazai társulat. Miként teszi ezt a művelt világ valamennyi magára valamit is adó színháza. Talán azért, amit Szatyin – a darab egyik szereplője – mond: „Az ember a jobbért születik!”
Nem vitatom, sőt támogatom, hogy Simon Ferencről Szolnoknak utcát kell elneveznie. (Még akkor is, ha a Sebestyén Éva köz csak addig volt fontos a Városházán, amíg a táblaavatón pózolni lehetett.) De a Művésztelep környékén és a belvárosban is legalább fél tucat olyan közterületet lehetne találni, amelyik átnevezése kapcsán nem azt éreznénk, hogy ismét megtaláltuk a ló másik oldalát, és valami nagyon nagyot akartunk, de csak a szégyen lett belőle.
