Miközben a Kossuthkifli 1849-ben játszódik, annyira mai és annyira rólunk szól, hogy a fal adja a másikat. Aki látta a harmadik epizódot, annak biztosan megvan az a jelenet, amikor a főspiont alakító Reviczky Gábor az útszélén álló jobbágyokkal beszél. Először elhiteti velük, hogy ő a császár, aztán fél perc alatt bebizonyítja, hogy az egyszerű emberek éppúgy tudnak a forradalom hívei lenni, mint annak az ellenzői. Csak tessék körülnézni az ismerőseik kormánypárti vagy kormányellenes Facebook bejegyzései között, és már lehet is sírva röhögni a jeleneten. Ahogy a főszereplők között legjobb alakítást nyújtó Kőszegi Ákoson is, aki miközben egy halottaskocsi koporsójában fekszik, a besúgó szakma elszürkülésén lamentáló Recivzkynek felteszi a kérdést, hogy talán a császár oldaláról átállhatnának Kossuthéra. Hát ezt az elmúlt 166 évben néhányan gondolkodás nélkül megtették.

Az említett jobbágyos jelenetben egy egymondatos szerep erejéig Fehér Béla is feltűnik, akinek regénye csordultig van ilyen utalásokkal. Ha túljutnak az első öt-hat oldalon, és megszokják a szerző által tökéjre fejlesztett nyelvezetet, nem fogják tudni letenni a könyvet. Nemcsak azért, mert lendületes és szórakoztató, hanem mert olyan ki nem beszélt kérdéseket is feszeget, amilyen például a Kossuth vagy Görgey vita. Ráadásul tele van fesztelenül jó helyen elsütött irodalmi utalásokkal. Amiket egyébként a filmes adaptációból sem gyomláltak ki.

Ahogy a történet, a karakterek, a nyelvezet és a poénok is mind bennmaradtak Rudolf Péter alkotásában. Ami így természetesen nem lett egy Barátok közt vagy Éden hotel szellemi színvonalán élvezhető sorozat. A Kossuthkiflit ugyanis csak úgy szabad megnézni, ha az epizódonkénti ötven percben csak a tévére koncentrál az ember. Nemcsak a nyelvezet miatt, hanem a párhuzamosan futó szálak okán is. El kell fogadni, hogy nemcsak befogadóként, hanem játszótársként számítanak ránk az alkotók. Ami tudom, hogy egyre ritkább a televíziózásban és a filmgyártásban, de azért nem ördögtől való gondolat.

Vannak persze a Kossuthkiflinek olyan erényei is, amelyek biztos, csak engem hoznak lázba. Én ugyanis imádok filmnézés közben azon gondolkodni, hogy egy-egy jelenetet hol vehettek fel. Márpedig Rudolf Péter Kossuthkiflije ebből a szempontból remek csemege, ami miatt azt is el kell ismernem, hogy zseniális rendezői munka. A film ugyanis tele van olyan jelenetekkel, amelyek mondjuk, Kőszegen indulnak, de a következő vágásban már a Szentendrei Skanzenben vannak, hogy egy stúdióban vagy valami házbelsőben záruljanak. És miközben ezeket több nap különbséggel vehették fel, minden a helyén van és stimmel. Hihetetlenül profi munka, ami nemcsak a rendezőt, de a külföldi rendezők által gombokért foglalkoztatott egész magyar filmipari szakmunkásgárdát dicséri.

Akik valóban képesek lennének hasonló sorozatok gyártására szakmányban. Ám a Kossuthkifli körül ez az egyetlen bibi, ami miatt fáj a szívem. Rudolf Péter sorozatát ugyanis úgy harangozták be, hogy ez lesz a nyitánya a haza tévéfilmgyártás feléledésének, és innentől kezdve folyamatosan készülnek majd magyar tévéjátékok és hasonló sorozatok. Ami ugye a kortárs írókon nem múlna, gondoljunk csak Benedek Szabolcs filmvászonért kiáltó Focialista forradalomjára. Be kell azonban látnunk, hogy a Kossuthkifli erényei ellenére szó sincs a honi tévéfilmgyártás reneszánszának hajnaláról. A Fehér Béla regény adaptációjának előkészítését ugyanis már 2012-ben elkezdték, azaz ha a Kossuthkifli hatására ma nekiugranának a munkának, akkor is 2018-ban jönne a következő, hasonló sorozat. Ami pont annyira mai és magyar, mint amilyenekkel a Kossuthkiflit Fehér Béla és Rudolf Péter is teletöltötték.