Véssey Gábor Munkácsy-díjas festőművész május 17-ig Szolnokon látható képeinek többsége olyan méretű, hogy azokat nemcsak a lakásunkba nem tudnánk bevinni, de legtöbbjüket egy sima múzeumban sem lehetne kiállítani. Nem tippelném a méreteket, de ha nem feltekerve érkeztek az alkotások a Galériába, akkor daru és kamion kellett a műterem és a kiállítótér közötti mozgatásukhoz. Amiből az is következik, hogy egy ritkán látható tárlattal van dolgunk, hiszen a fővároson kívül kevés település tudná fogadni ezeket a munkákat.
A képek méreteiből következik, hogy ezt a kiállítást egy kicsit másként kell nézni, mint amiket a Galériában megszokhattunk. Véssey Gábor festményei ugyanis közelről át- és beláthatatlanok. Sőt, közvetlenül előttük állva, olyan érzés támadhat a nézőben, mintha a szénnel meghúzott kontúrokat rendetlenül töltötte volna ki a mester. Aztán, ha elkezdünk hátrálni, vagy a Galéria másik oldaláról kezdjük nézni ugyanazokat a festményeket, akkor összeállnak a képek, megelevenednek a történetek, és rengeteg részlet rajzolódik ki a kész műalkotásokból. És már csak azon fogunk mosolyogva bosszankodni, hogy mégis vissza kell a képek mellé sétálnunk, mert rájövünk, mennyire fontosak a címek is. Amelyek – ezt akkor is leírom, ha hülyén hangzik, bár kortárs tárlatokon olykor nem annyira – szerintem nagyon szoros összefüggésben vannak az alkotásokkal. Az Ugró Mozart, A Csokonai a fonóban vagy éppen a Hazatérő szamuráj láttán majd megértik, miről beszélek.
Természetesen el tudom fogadni, hogy elsőre megdöbbentőek a hatalmas, élénk színekkel megfestett, groteszk és olykor erotikus figurák. Ám, ha egy picit nyitottan közelítenek a Galériánkat összezsugorító, a láthatóan azonos stílusú alkotásokhoz, akkor akár jól is szórakozhatnak. Mert elképesztő lendület és energia van ezekben a képekben. Kicsit olyan érzés fog el közöttük a legjobb nézőpontot keresve, hogy mindjárt szétfeszítenék az épület falait. Valahogy egy furcsa világ vibrál és mozog a Galériában, amit szerintem kár kihagyni.
Ugyanakkor! Bár a megnyitón is ott voltam, és vasárnap is visszamentem fotózni – szóval Véssey rajongó lettem, amiért köszönet Verebes Györgynek -, vannak hiányérzeteim. Először is olyan jó lenne tudni, hogy a képek többsége miért csak az elmúlt tíz évből való? Az alkotó egy ma is tartó korszakával van dolgunk, vagy valamiért csak az utóbbi évek munkáit hozta el? A kiállított képek kiknek a tulajdonában vannak? Már felfedezték Vésseyt a magángyűjtők, a nagy közgyűjtemények, avagy a műteremből leválasztott raktárának fest? És egyáltalán, miért nincs legalább egy szórólap arról, hogy ki is a festő, mi is a kiállítás rendezőelve, miért jött létre Szolnokon ez a tárlat? Persze tudom, hogy ma már mindenki okostelefonnal jár még kiállításra is, és ha valamire nagyon kíváncsi, megkeresheti. Ám a magam példáján tudom, hogy az állításom második fele ebben az esetben nem igaz. Igenis kellenének információk, hogy ne csak befogadó legyek, hanem kicsit értő is a Fénytörések című kiállításon.
Na, majd legközelebb! Amikor mindenki elhiszi, hogy szombaton délután is érdemes Szolnokon kiállítást nyitni, meg amikor a reklámra is jut végre valami. Mert a hely, az alkotó, a szervezők és mi is megérdemelnénk.
