– Az Esőben olvasható az új regényed első fejezete, amiben lényegében visszatérsz gyerekkorod helyszínére, a József Attila lakótelepre. Igaz, ez csak a szolnokiak számára egyértelmű, hogy ott jársz. A regényben szándékosan nem szerepel a Szolnok szó?
– Nem szerepel, de enélkül is rá lehet ismerni a városra. Nem nevezem meg, mert amiről a regény szól, az nem kizárólag Szolnokhoz köthető. A Kádár-korszak utolsó szakaszát eleveníti meg. Azt az állapotot, amikor még nem látszott a rendszerváltás, legalábbis mi nem vettünk észre belőle semmit, a rendszer viszont egyre inkább skizoiddá vált. A levegőben volt, hogy más dolog a valóság, és más az, amit mondanak. Gyerekek voltunk, kiskamaszok, de emlékszem, határozottan olyan érzésem volt, hogy azt, amiről a felnőttek beszélnek, igazából maguk sem hiszik el. Az iskolában Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőt meg orosz teadélutánt rendeztek, de közben az igazán érdekes hírek és dolgok Nyugatról érkeztek, és ezzel mindenki tisztában volt. A mi világunk mozdulatlan volt, mintha tényleg megállt volna benne az idő. A Pajtás újság, a Magyar Úttörők Szövetségének a lapja pedig a nyugatnémet Bravo címoldalát és slágerlistáját hozta le. Nem volt ebben a részünkről semmi politika, egyszerűen csak azt éreztük, hogy van a világnak olyan szeglete, ahol történik valami, nálunk viszont semmi. És ha mégis történik, akkor is úgy csinálnak, mintha nem történne semmi. Erről szól ez a regény. Hogy miként lehet ezt az állapotot fenntartani, vagy lehet-e egyáltalán.
– A szolnokiaknak ad majd valami pluszt az új regényed? Lesz benne olyan, amit csak mi érthetünk, vagy áthallunk?
– A helyszínek nyilván ismerősek lesznek, és például az az emléktábla a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról a megyei tanács lépcsőházában kifejezetten Szolnokhoz kapcsolódik. Meg persze még sok apróság
– A megjelent első fejezetből nekem úgy tűnik, hogy szerettél a József Attila lakótelepen élni.
– Nem tudom, szerettem-e. Ez föl se merült kérdésként vagy lehetőségként. Szerintem akkor senkit nem kérdeztek meg, szeret-e ott élni, ahol él. Most se tudom eldönteni, hogy amikor szeretettel gondolok vissza arra a környékre, akkor a gyerekkor iránti nosztalgia nyilvánul meg bennem, vagy valami más. A lakótelep az életünk szerves része volt. Volt, hogy napokig-hetekig ki se dugtuk onnét az orrunkat. A lakótelepen belül viszont mindent ismertünk, a legkisebb repedést a járdán, meg a púpok elhelyezkedését az aszfalton. És a szőnyegporolók… Majdnem minden ház előtt volt egy szőnyegporoló. Soha nem láttam senkit szőnyeget porolni rajtuk, de mászókának, focikapunak, röplabdahálónak kiválóan megtették.
– Március végén beszélgettünk, akkor még nem volt végleges címe a regénynek. Miért döntöttetek a kvarcórás cím mellett?
– A regény részletei Retrothriller címmel jelentek meg folyóiratokban, de ez inkább műfaj, mint cím. Az elbeszélő-főhősnek van egy hétzenés kvarcórája, ami újra meg újra fölbukkan a történetben. Ez is a skizoid állapot egyik megnyilvánulása: egy szép, elegáns, nyugati kvarcóra, amely a hét minden napján más dallammal ébreszt, a főhős ebben a vekkerben gyönyörködik, miközben osztályfőnöki órán arról van szó, hogy Reagan elnök megint fegyverkezik.
– Az ünnepi könyvhéten, Szolnokon is lesz közönségtalálkozód és dedikálásod. Számon tartják Szolnokon, hogy bár nem itt élsz, de innen indultál? Ki kezdeményezte a pénteki rendezvényt?
– A Verseghy Könyvtár hívott, még azelőtt, hogy tudták volna, lesz ez a könyv. Szolnokra mindig nagy örömmel megyek. Annak most külön örülök, hogy pénteken folytathatjuk ezt a beszélgetést. Úgyhogy ne is lőjünk le minden poént, hagyjunk meg bizonyos dolgokat a közönségnek is… Szóval péntek délután öt óra, Verseghy Ferenc Könyvtár, Művészeti Szalon.
(Fotók: Németh Dániel)
