– Már-már hagyomány, hogy minden évadban rendez egy zenész darabot Szolnokon. Miért éppen A padlást állítja idén színpadra?
– Nem az én ötletem volt, az igazgatóság kért fel, de nagyon örültem. Egyrészt jólesik, hogy gondoltak rám, és úgy látják, képes vagyok megoldani a feladatot. Ami nem könnyű, hiszen mint sokakban, bennem is él egy meghatározó élmény az eredeti, Vígszínházi bemutatóról. Ami korszakalkotó volt úgy zeneileg, mint színészileg, de a filozófiájában vagy éppen a színpadi megvalósításában is. Az az előadás szinte klasszikussá vált. Nem véletlen, hogy amikor annak idején igazgató úr megkérdezte, miket szeretnék rendezni, és felsoroltam a Jézus Krisztus szupersztártól, a Kabarén keresztül a La Mancha lovagjáig nagyon sok zenés darabot, A padlás nem volt köztük. Mert azt éreztem, ahogy a Vígszínház megcsinálta az egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanakkor eltelt huszonvalahány év, és mai szemmel nézve sok minden átértékelődött, amit próbálok is beleszőni a darabba. Nagy kihívást jelentett, de egyben remek munkát is.
– Befolyásolta valamiben, hogy abban a klasszikus ősbemutatóban Balázs Péter is szerepelt?
– Nem, főleg, hogy ebben nincs benne. Semmiféle megkötés nem volt a darabbal kapcsolatban. Az igazgató úr persze olykor benézett a próbákra, mondott ötleteket, amelyekből volt, amit beépítettünk és használunk az előadásban.
– Miben lesz más a Radó Denise féle előadás, mint a Víg vagy a környékbeli színházak A padlása?
– Nyilván más lesz. Azzal együtt, hogy a nimbuszához, az emblematikus dalaihoz nem nyúltam, mert ezek sokakban hagytak mély nyomokat. Ugyanakkor a mai világunk helyenként realisztikusabb és zaklatottabb, mint amikor született a darab. Ráadásul én hiszek a darab spirituális töltetében, hogy valóban létezik az ominózus Múltbolygó, ahová mennek, és ahonnan jönnek a szellemeink, és ahol találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel. Ezt igyekszem is egy kicsit erősíteni az előadásban.
– Egy kivételtől eltekintve szolnoki színészek szerepelnek a darabban.
– A Szigligeti Színház nagy adottsága, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnöm, mintha a társulatra írták volna a szerepeket. Kertész Marcella, Barabás Botond, Dósa Mátyás és a többiek figurában és hangban is illenek az eredeti elképzelésekhez, illetve a bennem élő képhez. Sőt, a társulat adta lehetőség, hogy nálunk Robinson, a gép nem egy díszlet lesz, amihez valaki a hangját adja, hanem testet ölt. Kinczel József, aki nemcsak remek táncos, de színész és énekes is egyben, a maga mozgáskultúrájával különlegesen oldja meg ezt a figurát. Ami szintén olyasmi lesz, amitől a szolnoki A padlás más lehet, mint a többi színház előadása.
– Nem bánja, hogy színészként nem szerepelhet az előadásban?
– Színész is vagyok, és persze nagyon szeretnék abban a színpadi munkában részt venni, amiben a többiek igazi csapatként dolgoznak. Ugyanakkor lehet, hogy az én hiányosságom, de csak úgy tudok rendezni, hogy kívülről nézem a darabot. Mert rendezés közben át kell látnom a fénytől, a hangon át a jelmezekig és a kellékekig mindent. Ezáltal meg persze benne leszek majd mindabban, amit a színpadról a nézők kapnak.
– A nagymamával párhuzamosan próbáltak, amiben szerepel. Hogy lehetett a kettőt összeegyeztetni?
– Annyira tele volt a fejem A padlással, hogy amikor A nagymama főpróbahete miatt leálltunk vele, egyszerűen kényszerítenem kellett magamat, hogy amíg színészként játszok, ne zakatoljon bennem a rendezés ezer ötlete. Nem volt egyszerű. Szerencsére A nagymamának csak az első felvonásában szerepelek, így a bemutató után, a második felvonások alatt már újra A padláson járhatott az eszem. Sőt, néha úgy éreztem, még jót is tesz, hogy A nagymamával kicsit kizökkenhetek a hetek óta tartó rendezésből.
– Véletlen, hogy sok zenés darabot állít színpadra?
– Így adódott, de nincs kőbe vésve, hiszen az előző évadban például az Öt nő az esőbent és a Csizmás kandúrt is megrendezhettem, amelyeket még mindig mennek. Persze nagyon szeretem a zenés darabokat, amelyekre sokan rámondják, hogy a könnyű műfaj. Pedig nem. Sokkal összetettebb egy zenés darab rendezőjeként a műszakra, a színészekre, a zenére, az öltöztetőkre, a fényesekre és minden egyébre figyelni. Ezért is érzem nagy megtiszteltetésnek, hogy a színházvezetés újra úgy gondolta, meg tudok birkózni az ilyesmivel.
