Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családban című életrajzi ihletésű mozija összességében nem jó. Sőt fájó melléfogás, olykor kifejezetten vontatott és unalmas. Egyszerűen azért, mert a rendező-forgatókönyvíró – erről a párosításról kellene leszokni a magyar filmiparnak – túlvállalta magát azzal, hogy két órában, egy XX. századon átívelő magyar családregényt meséljen el. Ráadásul sokszor volt az az érzésem, hogy Szabó István hűséges követőjének munkáját látom, mert hol az Ajtó, hol a Napfény íze ugrott be. Ami még mindig jobb, mint amikor azt éreztem, hogy húsz év késéssel, elég bénán és bátortalanul akarták az alkotók a Forrest Gump múltba applikált jeleneteit másolni.
Mindezeknél azonban jobban fáj, hogy a XX. századi magyar történelemről ilyen gyáván, sztereotípiákban mesélő filmet még nem láttam. Vannak benne erős mondatok a trianoni traumáról, a zsidók üldözéséről, de a tragédiákhoz vezető, mindenki által megélt hétköznapok el lettek mismásolva. Nem a nagy történeti kérdések és problémák megválaszolását vártam, de ha már valamiféle személyes történelem elmesélésére vállalkozik a rendező, legalább a kisember szemszögét vállalni – nem illedelmesen érinteni! – kellett volna például a nyilas házmesterek, a pitiáner párttitkárok és ávósok tekintetében. Az meg, hogy a Kádár-kor 33 évén az öregedés mögé bújva átsiklik a rendező, nem szimplán baj, hanem kifejezett gyávaság és hitelességi probléma egy ilyen történelmi tablónak szánt film esetében.
Ettől függetlenül vannak a filmnek olyan érdemei, amelyek miatt érdemes rá jegyet váltani. Sőt, Básti Juli és Danuta Szaflarska (címoldali kép) lány-anya jelenetei egytől egyik csillagos ötöst érdemelnek, és akár önálló filmként is megállnák a helyüket. Gáspár Tibor vagy Lengyel Ferenc fontos apa-férj karakterei pedig kiválóan mutatják, hogy micsoda tartalékai vannak a honi színjátszásnak. Gózon Francisco és Jancsó Nyika gyönyörű képeket alkottak a botladozó történethez. Olyan szép őszi képek vannak a filmben, hogy néha az volt az érzésem, mintha csak napjainkban rögzítették volna őket.
Az pedig különösen szimpatikus, hogy rengeteg, ritkán vagy alig foglalkoztatott színész is feltűnhet a vásznon. Mintha csak rendezői koncepció lett volna, hogy a mellékszerepekben ne már ismert arcok jussanak lehetőséghez. Novák János zenéjét is helyénvalónak éreztem, bár sokszor volt az az érzésem, hogy Zorán Volt egy tánc című dala csendül fel.
Az anyám és más futóbolondok a családból című filmet senkinek sem fogom ajánlani, aki egy jó magyar családregényt vagy a XX. századot átívelő történetet akar megnézni, sőt az hiszem, én sem váltanék rá újra jegyet. Viszont mindazoknak a figyelmébe ajánlom, akik szeretik a mozit, a magyar filmeket, akik jó színészi játékra, szép képekre és egy nyugodt, nem túl felkavaró történetre vágynak. Mert különösebb elvárások nélkül szerezhet egy szép estét Fekete Ibolya új filmje.
