A város egykori korzóján, ami úgy 120-130 évvel ezelőtt kezdett igazán kialakulni, nagyjából egyébként akkor, amikor Szolnok az aranykorát élte, és poros, alföldi településből valódi megyeszékhellyé lett, így felépült mindaz, amit ma épített örökségként vagy megmutatható régi házként számon tarthatunk, szóval akkoriban nyitotta meg a Kádár család az első cukrászdáját. Aztán a fejlődő városban, ahol egyre több valódi polgár élt, keletje lett a Kádár-féle édességeknek, szárnyalt az üzlet, így az okos vállalkozó, a nehezen megkeresett pénzét nem elszórta, hanem a városhoz méltó, akkor divatos, szecessziós házra költötte. Arra a még ma is szép épületre a Szapáry úton, amiben az államosításig a Kádár cukrászda működött. Utána meg a Tünde, ami azért negyven éven át mégiscsak a város elsőszámú cukrászdája maradt. Hogy a rendszerváltás után mi minden történt ezen a helyen, azt egyszer érdemes lesz megírni, mert parádés krónikája az elmúlt negyedszázadnak.
Persze, azt soha sem gondoltam, hogy ennek a történetnek ilyen csúf vége lesz. Rémálmaimban sem jött elő olyasmi, hogy a Kádár cukrászda szecessziós palotájában, az egykor legendás helyiségekben hurka-kolbászos kifőzde és cukrászda bőrébe bújtatott – így a vasárnapi zárva tartást is megúszó – kisbolt nyit igénytelen berendezéssel. De hát régóta tudjuk, hogy a valóság sokszor képes messze meghaladni a képzeletünket. Igaz, tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy nem vagyunk egyformák, azaz ami nekem nem tetszik, az még másnak lehet vizuális és kulináris megasztár. Bevallom, azt hittem, a Tünde cukrászda nyári megcsúfolásánál nem lehet mélyebbre süllyedni. Tévedtem, alábecsültem a képességeinket.
Most persze etethetjük egymást a vállalkozás szabadságával, meg az illetékesek korlátozott jogköreivel. De ezeket épp úgy nem veszem be, mint a megalázott Tündébe Abonyból hozott mignonokat. Mert nagyképű, tudálékos, rátarti barom vagyok.
Aki olyan hülyeségekben hisz, mint a közös múlt tisztelete. Aki azt gondolja, egy város életében igenis fontos megmenteni a szecessziós házakat – főleg, ha kevés van belőlük -, a régi üzleteket, hagyományokat, csak ránk jellemző különlegességeket. Én idióta azt képzelem, ha egy város fontosnak tartja, akkor igenis megakadályozhatja, hogy leghíresebb cukrászdáját – a helyi polgárság, sikeres vállalkozók és gasztronómia példaadó emlékhelyét – kibelezzék, a pillanatnyi haszon oltárán feláldozzák. Üssenek agyon a butaságom miatt, de szerintem a Tündét nem lezülleszteni, hanem megmenteni kellene. És menjen máshová az, aki azt állítja, hogy a szolnoki vállalkozók agyából, tehetségéből, teremteni akarásából csak erre, ennyire futja.
Siratom a Tündét, a Kádárt, a habos isler szülőházát. És közben siratom Szolnokot. A városomat, aminek volna mit megmutatnia a XIX. század végéről, a XX. század elejéről. És siratom magamat. Mert eddig hittem abban, hogy mindez fontos, rajongásom pedig nem egyedi mániám és elmebetegségem. De ránézek a mai Tündére, és elmegy a kedvem mindattól, amiben évek óta hittem, amiért lelkesedtem. És szívem szerint leüvölteném azoknak a fejét, akik ezt tették, vagy pár hónapja még ott parádéztak, most meg hallgatnak. Akik hagyták, hogy így legyen.
Mondom, nem vagyunk egyformák. Mindaz, ami a Szapáryn történt, szerintem szégyen. Mindannyiunké. Ezért sírhatok.
