(Évzáró ismétlés: ez az írás 2015. november 24-én jelent meg először.)
Cseh Géza szolnoki utcanevekről szóló, lassan negyedszázada megjelent munkájában olvasható, hogy a Barát tér elnevezést 1863 és 1894 között használták erre a területre. Azaz a város első hivatalos utcajegyzékének megjelenésekor már ismert volt a Barát tér, viszont az első nagy közterület elnevezés idején – amikor sok régi belvárosi utca megkapta a mai nevét – eltűnt a térképről. A kiváló levéltáros szerint a közeli Ferences rendházzal függhetett össze az elnevezés, amit igazából épp annyira nehéz elfogadni, mint cáfolni. Ráadásul ennél sokkal érdekesebb, hogy ez a „senki földje” miként alakulhatott ki minimum másfél évszázaddal ezelőtt, és miként maradt beépítetlen. Csak spekulálni lehet.
A mára háromszög alakúvá lett tér kialakulása szerintem az egykori Büge patakkal függhet össze. Ha nem tévedek, akkor a valahonnan a mai Eötvös téren túlról érkező vízfolyás a Konstantin út környékén érkezett a városnak erre a részre, és haladt a Tisza felé, a Meder utca és/vagy a Gábor Áron tér irányába. Az alföldi falvak szerkezetét alapul véve elmondhatjuk, hogy sok helyen azért alakult ki egy-egy széles utca a településeken, mert az adott utca közepén valamiféle vízfolyás volt. Márpedig ettől a bizonyos Barát tértől a Tisza felé nézve nemcsak most, de még a harmincas évek térképén is egy szélesebb „utcát” látunk. Azaz szerintem a Barát tér a mai benzinkút helyével és a Gábor Áron térrel – aminek a közepén ma a vízművek épületei vannak – egységet alkotva volt Szolnok egyik viszonylag széles, vásározásra is használt utcája. Aztán a vízfolyás betemetésével – a vízvezeték-hálózat és a csatornázás kiépítésével, valamint a városiasodással párhuzamosan – fokozatosan felszabdalták a területet és lett belőle a Tisza felől nézve Pázmány Péter tér, Petőfi tér és Barát tér.
A Pázmányból aztán Gábor Áron lett és a vízművek miatt megszűnt valódi tér lenni, a Petőfire 1970 körül benzinkutat építettek, a Baráton meg név nélkül, üresen maradt. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben ide is terveztek valamiféle középületet, hiszen térként azóta nem funkcionált. Sőt, azt sem értem, hogy miként úszhatta meg a társasház építési lázat, aminek pedig ideális célpontja lehetne.
Üres térnek nevezni persze komoly túlzás, hiszen három említésre érdemes műtárgyat is találunk itt. Az első a Konstantin utca felőli oldalon lévő trafóház, ami láthatóan a graffitisek, az utcán italozók és a magukon könnyíteni akarók törzshelye. A második a tér jelentős részét elfoglaló, viszonylag normális, általában gondozott és talán használt játszótér. A harmadik pedig a tér Petőfi úthoz közelebb eső részén, 2006-ban felállított emlékoszlop.
Hogy 2006-ban ki és miért állíttatta ide Pándy István munkáját, nem tudom. Azt azonban el kell ismerni, hogy hasonló alkotáson, Szolnok ilyenfajta ábrázolásával még nem találkoztam. Érdemes a faragott és festett szolnoki címer alatt körbefutó látképet alaposan szemügyre venni. Mintha Szolnok százötven évvel ezelőtti, a Tisza túlpartjáról készült ábrázolása elevenedne meg „mai” épületekkel. A Tisza habjai fölött ott vannak a templomaink, a hidak, sőt még a jóval távolabbi lakóházak is. Nekem kuriózum.
Miként más tekintetben is az lehetne ez a kis, mostoha sorsú tér. Mert, mint Álmosdi Árpád építésztől megtudtam, a térre néző, egyik Konstantin utcai épület hely- és rocktörténeti jelentőséggel is bír. A 43-as szám alatti, gyönyörűen felújított épület eredeti neve ugyanis Bergendy-ház, ami a hazai könnyűzene megszületésében komoly érdemeket szerző Bergendy fivérek szülőháza is egyben. Márpedig vannak olyanok, akik a hazai könnyűzene megszületését a két Bergendy működésével hozzák összefüggésbe. Ami van olyan legenda, hogy legalább mi, szolnokiak ápolhatnánk. Mondjuk azzal, hogy e fontos rocktörténeti helyszín közelében lévő névtelen teret Bergendy térnek nevezzük el. Ezzel is jelezve a külvilág felé, hogy a múlatósi és fehér hegedűs muzsikusokon kívül adtunk Zenészt is a zenetörténelemnek.
