Ne foglalkozzunk a kiállítást és a Csontváry-képek sorsát övező polémiával! Inkább merüljünk el annak az életében meg nem értett zseninek a munkásságában, akinek a képeit az örökösei majdnem eladták kocsiponyvának! Klasszikus történet a Kárpát-medencében. Van egy ember, aki negyvenéves koráig próbál beilleszkedő, polgári életet élni: egyetemekre jár, katonáskodik, ment a szegedi árvíznél, aztán patikusnak áll. És amikor másoknak már kész az életművük, benne akkor fogalmazódik meg világosan, hogy mit is akar az életétől. Az eredmény pedig nagyjából másfélszáz festmény, amiket azonban kortársai nem értékelnek. Állítólag részben azért, mert Csontváry Kosztka Tivadar festőként sem hajszolta az élvezeteket. Ja, és mert a képeitől nem nagyon vált meg. Így lett belőlük kis híján szekérponyva.
Ám itt jön egy másik magyar történet. Egy fiatal építész meglátja a vásznakban a kincset. Amit tud, felvásárol, és bár a harmincas években már rendeznek egy Csontváry kiállítást, Gerlóczy Gedeon gyűjteménye közel négy évtizedig egy budapesti lakásban zsúfolódik. Igazából az 1963-as első nagy tárlattal lett Csontváry Kosztka Tivadar az egyik legfontosabb magyar festő, akinek azonban a mostanihoz hasonló, lényegében minden képét egy helyen bemutató életmű kiállítására újabb öt évtizedet kellett várni.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak, hogy érzékeltessem, mit hagy ki az, aki december végéig nem nézi meg a fővárosi Csontváry-kiállítást.
Aminek a helyszíne, a Budai Vár közepén lévő volt Honvéd Főparancsnokság épülete is megér egy bekezdést. Ez a XIX. század végén épült palota ugyanis a második világháborúban súlyos sérüléseket szenvedett, ami a nevéből következő funkciója miatt nem is csoda. Miként magyar szemmel nézve sajnos az sem, hogy a megcsonkított, romos épület lényegében hét évtizedig csúfította a Budai Várat. Igen, ez az az épület, ami a palota felé indulva, bedeszkázott ablakokkal, lövésnyomokkal megmagyarázhatatlan szégyenfoltja volt a várnegyednek. Hogy aztán tavaly nyáron kiállítóhelyként megnyissa kapuit a látogatók előtt.
Ebben az épületben látható Csontváry szinte teljes életműve. Ott a Magányos cédrus, a Zarándoklás a cédrushoz Libanonban, a Baalbek, a Mária kútja Názáretben, A taorminai görög színház romjai, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Láthatóak a legnagyobbak, a legkisebbek, az elsők és az utolsók is. Csak azok nem, amelyek ismeretlen helyen tartózkodnak, vagy pontosan tudjuk, hogy a világháborúban, a szovjet hadsereg révén keltek útra. A kiállítást rendező Gulyás Gábor ezeknek a képeknek egy külön, üres keretekkel telerakott, meghökkentő és megdöbbentő termet szánt a rengeteg egyéb, szórakoztató ötlettel feldobott kiállításon. Ahol végre együtt, a logikailag összetartozó képek pedig egy teremben – nem az ország két távoli városában – láthatóak.
Mivel nem tudható, hogy mikor állnak újra olyan szerencsésen a csillagok, hogy Csontváry szinte valamennyi festményét egy helyen csodálhassuk, ne hagyják ki. Nem mondom, hogy olcsó mulatság – a belépő egy közepes áru színházjegy vagy másfél pláza mozijegy ára -, de úgy tűnik, sokáig egyszeri és megismételhetetlen élményt ígér.
(Fotók: Csákváry Zsigmond)
