2025.12.1. (hétfő)

Áldozatok emlékezete

Áldozatok emlékezete

Dátum:

A háromgyerekes, negyvenéves tanárnak levelet hozott a postás. Két hét múlva már több vagonnyi férfival zakatolt Kelet felé. Egy részük névtelen sírokban végezte, mások évekig gyötrődtek hadifogolyként, és csak a szerencsések tértek haza. Talán kimondható: mind áldozatok voltak.

Idén lesz háromnegyed évszázada, hogy magyar honvédek indultak a történelmi Magyarország határain messze-messze túlra. Hogy pontosan mi keresnivalójuk volt arrafelé, ahol bő ezer éve járt utoljára magyar „fegyveres”, és az is épp a másik irányba tartott, tehát nem ment, hanem jött, arra a negyvenes évek elején és azóta is csak politikai maszlaggal átitatott, sántító magyarázatok születtek. És hiába nincs már közöttünk egykori résztvevő, maximum akkori gyermek szemtanú, még mindig nem tudunk mit kezdeni mindazzal, ami 1941-43 között a Kárpátokon túl, olykor több ezer kilométerre, az akkori országnál közel tizenötször nagyobb területen, magyar emberekkel történt.

Persze minden évben elhelyezzük a koszorúkat a különböző talapzatokon, és emlékezünk az elesett, eltűnt, soha haza nem tért magyar honvédekre. Emlékezünk azokra, akik emberek maradtak az embertelenségben, katonatársaikat, helyieket vagy ellenséget mentettek. És ugyanígy emlékezünk azokra is, akik a fegyvertől, hatalomtól megrészegülve, vagy a bőrüket mentve félelmükben ukránokat raboltak ki és mészároltak le, vagy éppen zsidókat kísértek a vesztőhelyre, sőt még az erről készült fotóikat haza is küldték büszkén. (Lásd erről Ungváry Krisztián legújabb könyvét!) Emlékezünk az egyszerű honvédekre, a tartalékos tisztekre, a különböző rangú hivatásosokra, azaz mindazokra, akik ennek a máig meg nem magyarázott kalandnak, vagy inkább történelmi tévedésnek a résztvevői voltak. Ma már talán kimondható: függetlenül attól, hogy tetteik alapján bűnösnek vagy hősnek tekintjük őket, mindannyian áldozatok volt.

A vonatok elindítóiról, a magyar honvédeket számokban mérő, sorsukról a frontoktól távol döntést hozókról viszont kevés szó esik. Mintha a honvédek maguk váltották volna meg a jegyüket azokra a vonatokra. Mintha maguk döntöttek volna arról, hogy feleségük ölelése helyett évekig vagy hónapokig a földön fetrengve akarnak éjszakázni, és gyerekeik növekedése helyett sorstársaik pusztulását és leépülését nézik végig. Mintha az idehaza becsületesen dolgozó, törvénytisztelő polgárból magától, csak önmagának köszönhetően vált volna háborús bűnös, gyalázatos mészáros. Háromnegyed évszázada teszünk úgy, mintha az az iszonyatos erőforrás, amit erre a kalandra az ország költött, nem hiábavaló és elvesztegetett pazarlás lenne, mintha történelmileg előre meghatározott lett volna, és mindennek így kellett történnie. Egyszer őszintén elmondjuk majd az áldozatok déd- vagy ükunokáinak, hogy mi keresnivalónk volt a Donnál, mi vezetett bennünket oda, kik szereztek ebben elévülhetetlen „érdemeket”, mi minden veszett el azon a hatalmas területen, és a tanulságokat levonva, mikor kell kiabálnunk, nehogy ismételje magát a történelem?

Persze lehet, hogy erre nincs is igény. Meg kényelmesebb is valódi magyarázatok nélkül koszorúzni. Vagy erőnk sincs rendbe tenni mindazt, ami erről a Don-kanyarban végkifejletének nyitányához érkező kalandról a fejekben van. Évente, évfordulókhoz kapcsolódva megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy megemlékeztünk, aztán gondolkodás nélkül továbblépünk.

És adósai maradunk például a háromgyerekes, negyvenéves tanárember unokáinak, dédunokáinak, mert arra az egyszerűnek tűnő kérdésre sem tudunk válaszolni, miszerint a haza nevében mit keresett nagyapa a Don-kanyarnál, ahonnan soha többé nem jött haza, nem láthatta gyerekeit felnőni, unokáit, dédunokáit megszületni, és nem szolgálhatta a hazát azzal, amire fiatalon készült, amihez a legjobban értett, és ami a legtöbb hasznot hozhatta volna mindannyiunknak.

(A képek forrása: Fortepan.hu)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Ki kerül a vérpadra?

Miért kell megvárni, amíg Szolnokon is tragédia történik? Mi csak kiabálhatunk, az illetékesek meg befogják a fülüket? Nem tehetek mást, mint előre halált okozó gondatlan veszélyeztetéssel vádolom Szolnok város rendőrkapitányságát és a rendőrségre talán hatni tudó városházi illetékeseket.

Hol vár az utas?

Mondhatnánk, egyéni probléma, hogy ki, hol hagyja az autóját, mielőtt vonatra száll Szolnokon. Viszont, ha hiszünk a közösségi közlekedésben, a szolgáltató városban és csak egy picit is irigyek vagyunk néhány szomszédos településre, már nem állhatunk így a dologhoz.

Lecsavarozott belváros

Az elmúlt évtizedek legfontosabb szolnoki fejlesztésének is nevezhetem a két folyó illetve a Szapáry és az Ady Endre út által határolt rész korlátozott forgalmú, többnyire parkos, valódi belvárossá tételét. Sajnálom, hogy nem merjük végigvinni az ötletet.

Szolnok, mint gasztronómiai fővárosa

Szubjektív véleményem szerint Szolnok még mindig nem találta meg és ki, hogy mitől lehetne más, mint nagyon sok város. Mi lehetne az, ami alaposan felrajzolná nemcsak a hazai, de a nemzetközi turizmus térképére is. Egy újabb eszement ötlettel tépném a gondolkodni hajlandók idegeit.