Idén lesz háromnegyed évszázada, hogy magyar honvédek indultak a történelmi Magyarország határain messze-messze túlra. Hogy pontosan mi keresnivalójuk volt arrafelé, ahol bő ezer éve járt utoljára magyar „fegyveres”, és az is épp a másik irányba tartott, tehát nem ment, hanem jött, arra a negyvenes évek elején és azóta is csak politikai maszlaggal átitatott, sántító magyarázatok születtek. És hiába nincs már közöttünk egykori résztvevő, maximum akkori gyermek szemtanú, még mindig nem tudunk mit kezdeni mindazzal, ami 1941-43 között a Kárpátokon túl, olykor több ezer kilométerre, az akkori országnál közel tizenötször nagyobb területen, magyar emberekkel történt.
Persze minden évben elhelyezzük a koszorúkat a különböző talapzatokon, és emlékezünk az elesett, eltűnt, soha haza nem tért magyar honvédekre. Emlékezünk azokra, akik emberek maradtak az embertelenségben, katonatársaikat, helyieket vagy ellenséget mentettek. És ugyanígy emlékezünk azokra is, akik a fegyvertől, hatalomtól megrészegülve, vagy a bőrüket mentve félelmükben ukránokat raboltak ki és mészároltak le, vagy éppen zsidókat kísértek a vesztőhelyre, sőt még az erről készült fotóikat haza is küldték büszkén. (Lásd erről Ungváry Krisztián legújabb könyvét!) Emlékezünk az egyszerű honvédekre, a tartalékos tisztekre, a különböző rangú hivatásosokra, azaz mindazokra, akik ennek a máig meg nem magyarázott kalandnak, vagy inkább történelmi tévedésnek a résztvevői voltak. Ma már talán kimondható: függetlenül attól, hogy tetteik alapján bűnösnek vagy hősnek tekintjük őket, mindannyian áldozatok volt.
A vonatok elindítóiról, a magyar honvédeket számokban mérő, sorsukról a frontoktól távol döntést hozókról viszont kevés szó esik. Mintha a honvédek maguk váltották volna meg a jegyüket azokra a vonatokra. Mintha maguk döntöttek volna arról, hogy feleségük ölelése helyett évekig vagy hónapokig a földön fetrengve akarnak éjszakázni, és gyerekeik növekedése helyett sorstársaik pusztulását és leépülését nézik végig. Mintha az idehaza becsületesen dolgozó, törvénytisztelő polgárból magától, csak önmagának köszönhetően vált volna háborús bűnös, gyalázatos mészáros. Háromnegyed évszázada teszünk úgy, mintha az az iszonyatos erőforrás, amit erre a kalandra az ország költött, nem hiábavaló és elvesztegetett pazarlás lenne, mintha történelmileg előre meghatározott lett volna, és mindennek így kellett történnie. Egyszer őszintén elmondjuk majd az áldozatok déd- vagy ükunokáinak, hogy mi keresnivalónk volt a Donnál, mi vezetett bennünket oda, kik szereztek ebben elévülhetetlen „érdemeket”, mi minden veszett el azon a hatalmas területen, és a tanulságokat levonva, mikor kell kiabálnunk, nehogy ismételje magát a történelem?
Persze lehet, hogy erre nincs is igény. Meg kényelmesebb is valódi magyarázatok nélkül koszorúzni. Vagy erőnk sincs rendbe tenni mindazt, ami erről a Don-kanyarban végkifejletének nyitányához érkező kalandról a fejekben van. Évente, évfordulókhoz kapcsolódva megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy megemlékeztünk, aztán gondolkodás nélkül továbblépünk.
És adósai maradunk például a háromgyerekes, negyvenéves tanárember unokáinak, dédunokáinak, mert arra az egyszerűnek tűnő kérdésre sem tudunk válaszolni, miszerint a haza nevében mit keresett nagyapa a Don-kanyarnál, ahonnan soha többé nem jött haza, nem láthatta gyerekeit felnőni, unokáit, dédunokáit megszületni, és nem szolgálhatta a hazát azzal, amire fiatalon készült, amihez a legjobban értett, és ami a legtöbb hasznot hozhatta volna mindannyiunknak.
(A képek forrása: Fortepan.hu)