Kern András az ország egyik legfontosabb színésze. Ezt a múlt héten onnan lehetett tudni, hogy szinte valamennyi országos hetilapot és nagy online hírportált sikerült rávenni egy-egy vele készült interjúra, természetesen megfelelő fotókkal. Ennek következtében nem akadhatott olyan olvasó magyar – avagy a célcsoport -, akik ne botlottak volna bele abba a fontos információba, hogy Kern András új filmje éppen csütörtöktől látható a mozikban. A szerkesztőket az sem zavarta, hogy a művész szinte mindenhol ugyanazt mondta el, ugyanazokat a poénokat sütötte el, azaz a keresztolvasóknak nevezett betűfalók igencsak elmélyíthették a tudásukat.
Így tehát már előre lehetett tudni, hogy Kern új filmje – 18 évvel a Sztracsatella után – Vámos Miklós novellája alapján készült, zenéjét Presser Gábor szerezte, a kamera mögött pedig Ragályi Elemér ült. Világos volt, hogy a történet középpontjában egy remek orvos áll, akiről kiderül, rákos. Mivel nem szeretné, hogy a hamarosan bekövetkező halála fájjon a szeretteinek, úgy dönt, mindenkivel megutáltatja magát. Aztán persze a végére csoda történik, de nem minden úgy sül el, ahogy a főszereplő tervezte.
Az sztori és Kern miatt akár egy jó film is születhetett volna. Persze már a remek sajtókampány alapján észre kellett volna vennem, hogy nem véletlenül esik kevés szó a többi színészről. A Gondolj rám ugyanis Kern András one man show-ja. De nem a színész Kern Andrásé, hanem a civil Kern Andrásé, aki hétköznapi énjét vitte vászonra. Ami nem a színészi nagyságát, szakmai brillírozását mutatja, hanem a közönség szánalmas becsapását. Az álszent, hazug, önimádó, megkeseredett, megújulni képtelen Kern András bolyong a filmvásznon, és mivel nincs vizuális történetmesélés, hangalámondással próbálja elmondani mindazt, amit játékkal és képpel kellene egy tisztességes filmben. Szánalmas!
Egy pillanatra se tudja elhitetni, hogy az általa megformált – orvosnak titulált Miklós – egy szeretetreméltó ember. Nem, a betegsége kiderülése előtt is egy félredugó, saját anyját leszaró, a feleségével és a gyerekével férfi sovinisztán viselkedő, beképzelt paraszt. Aki attól élvez el, hogy milyen nagyszerűen tud a kórház folyosóján parádézni és a medikát szívatni. Amit pedig a betegsége kiderülése után, önmaga megutáltatása címén művel, bicskanyitogató. Filmen, mesében és a valóságban is. Az addig absztinens figura hirtelen mérhetetlenül tud vedelni, és persze magyar virtusként részegen vezetni. A megkérdőjelezhetetlen szakmai jellem felnyitva hagy egy beteget a műtőben. Igen, egy embert, akit rábíztak.
Nem ragozom, úgy kínos az egész, ahogy van. Egy kidolgozott jelenet, egy felépített karakter nincs benne. Csak Kern András, aki Kern Andrást játssza, azt a Kern Andrást, akire Kern Andráson kívül senki nem kíváncsi. Főleg nem az általa is szívesen cseszegetett kormánytól kapott közpénzen. Mert ugye csalogassanak is be bármennyi nézőt a mozikba – ez a film egyetlen érdeme – azért párszáz millió állami forint elfüstölt színész-rendező. Ami akár arra is elegendő lett volna, hogy az egyébként remek történetből, a kiváló mellékszálakból – a medika, a beteg édesanya, az apa-lány kapcsolat, a bankos vonal – egy keserédes, melankolikus, Lövölde tér hangulatú film szülessen. Amiben a színészek nem fényvisszaverő kellékek, sőt, amiben a zenének azon kívül is van értelme, hogy egy öntelt pasas megpróbálja bebizonyítani, milyen menő fószer.
