Vessenek meg érte a hozzáértők és a dobosok, de mindeddig a lábgép számomra egy szimpla pedál volt, ami a lábdob megszólaltatásához kell. Soha bele nem gondoltam, hogy a mai modern dobfelszerelések miként születtek, és a lábdob lényegében a katonazenekarok földre rakott nagydobja, amit a lábgép segítségével, a kezek szabadon hagyása mellett lehet megszólaltatni. Ahogy a pergő és a lábcin is egy-egy külön hangszerből lett a mai dobfelszerelés része, mondjuk, 125 évvel ezelőtt. Szóval el nem tudtam képzelni, hogy ez az egyszerűnek tűnő hangszertartozék – mármint a lábgép -, hányféle lehet, micsoda kidolgozottságban készülhet, és nemcsak egy mechanikai, gépészeti csoda, de némelyik iparművészeti remek. Most, hogy két órát eltöltötten a ceglédi Dobmúzeumban, mindezt már tudom. Annak ellenére, hogy a 360 darabos lábgép kollekcióból csak alig néhányat volt alkalmam szemügyre venni.
Mert annyi látnivaló van az egykori nyomda helyén berendezett, kétszáz négyzetméteres magángyűjteményben.
Például rá kellett csodálkoznom a hazai dobkészítő mesterek emlékeire. Akik annak idején egyedi darabként, mesterműként készítették azokat a hangszereket, amelyek helyett jó ideje tucatárukat importálunk a Távol-Keletről. Ahogy tátva maradt a szám a nagy világmárkák ritkaságai láttán is, amelyek között olyanokat is találni, ami magának a gyártó cégnek sincs meg a saját gyűjteményében. De mondhatnám a Leonardo da Vinci rajza alapján rekonstruált dobgépet, netán az Edda első dobfelszerelését vagy éppen azt a 24 karátos arannyal futtatott pergődobot, amit a gyűjteményt létrehozó Kármán Sándornak, névre szólóan gyártottak. Részben talán azért, mert Kármán Sándor gyűjteményében 200 különböző pergő van, elképesztő mennyiségű dobverő, nyolc üstdob, kettő vibrafon, ja és például 14-15 ezer hangszerkatalógus, ami a világ 64 ütőhangszer gyártójának az elmúlt 40 évét öleli fel. És persze ez a felsorolásom nem teljes.
Igen, erre mondják, hogy eldobom az agyam, ilyen nincs.
És mégis van. Mert az egyébként a szolnoki Gépipariban érettségizett, Cegléden élő Kármán Sándor lényegében 1971 óta építgeti gyűjteményét. Amit először 1992-ben, szülei garázsában mutatott meg a nagyközönségnek, hogy aztán 2000-ben a mai helyére – Cegléd, Szabadság tér 5. – költözzön. Amit persze már alaposan kinőtt, hiszen Nyugaton egy ilyen darabszámú gyűjteménynek ezer négyzetméteres kiállítóteret építenének könyvtárral, kutatóhelyekkel és restaurátorműhellyel, meg persze koncertteremmel, jó nagy étteremmel és boltokkal. Mert, ami a világon egyedülálló, azt egyedülállóan kell megmutatni.
Igaz, Kármán Sándor kiállítóterméről így is sok állami fenntartású múzeumunk példát vehetne. Az egyre szűkösebbnek tűnő térben ugyanis nemcsak a hangszerek és tartozékaik ritkák és különlegesek, de az installációk, a fotók és a számtalan kiegészítő is. A dekoratőr végzettségű, megszállott, éppen ezért tisztelendő gyűjtő például az egyik falra megépítette a fővárosi Sternberg hangszerbolt Rákóczi úti portáljának hiteles másolatát, hogy a legrégebbi dobok lényegében a kirakat mögött legyenek. Minden olyan precíz, alapos és minőségi, ami tényleg csak akkor születhet, ha valakinek ez az élete.
Ha van egy-két szabad órájuk, vegyék az irányt Cegléd felé. A mindenhonnan látható nagytemplomot vegyék célba, mert a tövében álló Kossuth Lajos szobor háta mögött megtalálják a Magyar Ütőhangszer Kultúráért Alapítvány, azaz Kármán Sándor által működtetett Dobmúzeumot. Amit, ha maga a gyűjtő mutat be, olyan dobprodukcióval zárul a tárlatvezetés, hogy attól körülbelül úgy áll el a szavuk, mint a kiállítótér első megpillantásától.