Rácz Márton karmesternek és a színház alkalmi zenekarának köszönhetően, a függöny szétnyitása előtti néhány percben akár a bécsi újévi koncerten is érezhettük magunkat A denevér szolnoki előadásán. Rengeteg ismerős dallam, a nézőteret betöltő erőteljes hangzás, egyszóval elsőrangú alapozás Johann Strauss egyébként zseniális zenéjével. Amit itt, a Kárpát-medencében legalább annyira illik ismerni, mint mondjuk kortársa, Jókai munkásságát. Szűk másfél évszázaddal később pedig az sem lehet kétséges, ha Szinetár Miklós – a hazai színházi élet és e műfaj doyenje – megtisztel azzal, hogy Szolnokon rendez, akkor azt nem szabad kihagyni. Mindezekkel csak arra próbálnék utalni, hogy azoknak, akik még sohasem látták A denevért, akkor is illik legalább egyszer megnézni, ha egyébként nem a műfaj rajongói, és mást gondolnak a XXI. századi színházról.
A történet összefoglalható lenne egy könnyed novellában. Bohém, nem éppen hűséges bécsi polgárok, akik egymás megleckéztetésében, átverésében látják életük értelmét. Nem túl bonyolult lelkek egy meglepetések nélküli mesében, amiről simán elhihető, hogy a XIX. század végén, a sztárnak számító Strauss zenéjével nyakon öntve, tomboló siker és sláger lett. Nem volt még rádió, tévé, internet, a színház, főleg a zenés színház jelentette a szórakozás netovábbját, teremtett hősöket, „celebeket”, tanulságosnak tűnő sztorikat, és engedett bepillantást a magasabb vagy más körök világába. Kétség nem férhet hozzá: így, ahogy Szolnokon most látható A denevér, nemcsak az 1800-as évek végének császárvárosában lakók, de még a múltszázad hatvanas éveiben magyar színházba járók is szétszedték volna érte bármelyik teátrumot.
És, ha ezzel megelégszünk, akkor nincs is semmi baj. Még mindig értelmesebb dolog A denevért ilyen múlt századi formában nézni, mint a virtuális világban bolyongani, vagy az életben bennünket fel nem ismerő ismerőseink béna fotóit tetszikelni, meg rossz kocsmai beszélgetések értelmi színvonalát alulmúló módon, hozzá nem értéssel kommentálni. Ha a szolnoki előadás láttán valakiben felmerül az igény, hogy A denevért más díszletek között, modernebb rendezésben is megnézné, biztos talál rá módot. Akinek meg ez így elég, az akkor is jól szórakozott, ha vannak fanyalgók. Tudomásul veszem, hogy ilyen produkció is kell, sőt, azt hiszem, az adott körülmények között Szolnokon a legtöbbet hozták ki A denevérből.
Amiből számomra a legszórakoztatóbb Harna Péter és Mészáros Pulcher István játéka volt. Harna, mint Frank börtönigazgató hangban méltó partnere a fővárosi vendégművészeknek, játékban pedig le is körözi őket. Pulcher pedig Frosch börtönőrként pont annyit hozott ki a részeg, kicsit ütődött figurából, hogy szórakoztató, de még a jó ízlés határán innen marad. Tulajdonképpen miattuk mondhatom, hogy nem bántam a szolnoki denevér három felvonásos, lassú szárnyalását.
(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról származnak)
