Három évtizede ismerem. Legalább háromszor interjút készítettem vele, otthonaiban is jártam. Rengeteg kiállítását láttam és munkássága darabjairól is sokszor írtam már. Sőt, sokan meséltek is Kardos Tamásról, Szolnok fotósáról, a világutazóról, az egykori kórházi fényképészről, a művészről, a lokálpatriótáról. Az L. Murányi Lászlóval közösen jegyzett, számomra egyszerűen letehetetlen Életképeket elolvasva azonban rá kellett döbbennem: Kardos Tamás sokkal érdekesebb és több, mint eddig hittem. Ráadásul élete szervesen kapcsolódik Szolnok elmúlt évtizedeihez. És nemcsak azért, mert sok szolnoki fotó esetében, csak e könyvet kézbe véve döbbentem rá, hogy Kardos Tamás munkája.
Azt tudtam Kardos Tamásról, hogy Szolnok egykor legendás újságárusának, Kardos Pista bácsinak (1. kép) a fia. Meg azt is, hogy bár édesapja és édesanyja is siketnéma volt, öccsével, az újságíró Ernővel olyan különös pályákat futottak be, amikre az indulásukkor kevesen fogadtak volna. Az azonban meglepett, hogy ez a rendkívül művelt és tájékozott ember mennyire hadilábon állt az iskolákkal, és tizenévesen a tanórák helyett már az Állami Építőipari Vállalat építkezéseit látogatta. Amiről egy érdekes fotó is tanúskodik a könyvben: az ifjú Kardos Tamás az épülő Móra Ferenc úti orvosi rendelőnél pózol, háta mögött a Fiumei úti iskolával és a Ságvári körút házaival.
Sejtettem azt is, hogy valamiért különös kapcsolat fűzi a néptánchoz. Ám csak ebből a könyvből derült ki, hogy egykor művelte is, de mivel abban nem lehetett tökéletes, inkább a fotózást választotta élethivatásául. Amivel persze már korábban is kacérkodott. Így jó pár olyan szolnoki kortársa lehet, akiknek a fiókjaiban olyan ballagási fotók lapulnak, amelyek Kardos Tamás korai munkái. Amiket aztán több tíz- vagy százezer, különböző témájú felvétel követett nemcsak Szolnokról, de a világ egészen távoli tájairól, embereiről és pillanatairól.
És persze a Hetényi Géza Kórház mindennapjairól. Ujjongtam örömömben, amikor ebben a könyvben végre rábukkantam két, számomra emlékezetes fotóra. Az egyik a WC-n ülő és egymás kezét fogó kisgyerekeké (2. kép), ami egy másik könyvben is megjelent már, de csak most derült ki számomra, hogy ez Kardos Tamás fotója. A másik pedig a rendszerváltás egyik emblematikus képe (címlap), amin Lenin arcképe és a KISZ zászlaja alatt misézik a pap két ministráns társaságában. Ha jól sejtem, ez is a kórházban készült, miként a kisfiút nyugtatóan magához ölelő ápolónő fényképe (3. kép) is, amit az Életképeket olvasva írtam fel a kedvenceim közé.
Öröm volt olvasni, hogy miként kezdődött Kardos Tamás és a régi szolnoki képeslapok helytörténeti szempontból rendkívül fontos kapcsolata. Egy villanyszereléssel indult, amiből aztán szenvedélyes gyűjtés, aztán kiállítás és több könyv lett. Ráadásul olyanok, amelyekben már nemcsak a régi képeslapok kaptak helyet, hanem Kardos Tamás Szolnok változását megörökítő képei. Az úgynevezett Centrum-sarok tűzesete, a vasútállomás környékének építése vagy éppen a Széchenyi lakótelep 40 évvel ezelőtti születése – hogy csak néhány, e könyvben is feltűnő példát említsek.
Sajog a szívem, hogy Kardos Tamás, aki számomra Szolnok elmúlt négy évtizedének legfontosabb képes krónikása marad, az ország másik végébe költözik. És bár lehet, hogy a képei meg talán a képeslapgyűjteménye is itt maradnak, a rá jellemző látásmód, képein visszaköszönő különös hangulat eltűnik Szolnok mostani miden napjainak dokumentálásából. Nem tudom, ki tölti majd be ezt az űrt.
(A képek a www.kardostamas.hu oldalról valók, ahol a könyv is megrendelhető)
