A zongorával történő „villám” generálás a magamfajta természettudományi analfabétákat is képes lázba hozni. Aztán, amikor a tükör labirintusban, önmagammal szemben állva a tarkómat is láthatom, majd tükrök segítségével, párommal közös arcképünk lesz, akkor kitör belőlem a gyerek. Amikor pedig az egyforma szürkének tűnő kép közepén meglengetett „Füles farka” segítségével kiderül, milyen egyszerű becsapni a látásomat, akkor eltűnik az időérzékem, és nehéz eldönteni, hogy a gyerekek vagy én élvezem jobban a természet megérthető csodáit.
Nem fizika órákon jártunk, hanem a debreceni Agórában, ami tavaly februárban nyitotta meg a kapuit. Eddig nem hallottam róla, és kirándulóként is csak véletlenül bukkantunk rá. Pedig kár lett volna kihagyni a Nagyerdőben, a Debreceni Egyetem főépülete mögött, a botanikus kertben felépített, valóban interaktív múzeumot. Amihez egy hosszú pallósoron át lehet bejutni, és az épület letisztult külsejével elsőre épp oly keveset ígér, mint amikor a fehér falak közé lépünk. Azonban a látszat csal.
Egykori szakközépiskolásként talán csak hét évig tanultam fizikát. A hang hullámait azonban most láthattam életemben először a saját szememmel, egy viszonylag egyszerű gép és némi konyhasó segítségével. De színek keverésére is először volt alkalmam, miként a történelemben oly fontos szerepet játszó emelők és csigasorok kipróbálására is. Azt pedig közel két évtizednyi testnevelés óra látogatás után sem gondoltam volna, hogy néhány pillanatra egy vágtató ló sebességére vagyok képes.
Katedrára soha sem álló földrajztanárként majdnem elsírtam magam a domborzati homokozó mellett. Amiben hegyeket és völgyeket építhettünk úgy, hogy a fölöttünk lévő projektor azonnal az alkotásunkra vetítette a szintvonalakat. Ha pedig csak folyamatosan az általunk alkotott tér fölött tartottuk a kezünket, azok esőfelhővé alakultak, és a tájon zuhogni kezdett a csapadék. Egy pillanat alatt érthetővé vált a hegységképződés, a domborzati viszonyok, a térképek színes jelölései. Miként a felfújható planetárium sátrában, a lejátszható éjszakák és nappalok, az évszakváltozások és az égitestek mozgásai teszik 20 perc alatt világossá mindazt, amit egy tanár az osztályteremben fél éven keresztül magyaráz. A legnagyobb csoda persze a szín szoba volt, ahol egy ideig szürkében láttuk a világot, és olyannak tűnt a bőrünk, mintha valami zombis filmből szabadultunk volna. Nem természetes vagy fehér fény nélkül nehéz színes zoknikat válogatni, szivárványt színezni vagy éppen a színes és a fénymásolt képeket megkülönböztetni.
Nem tudom, mit csináltunk a debreceni Agórában két és fél órán keresztül. De, hogy múzeumban régen éreztük ennyire jól magunkat, az biztos. Amihez a remek és egytől egyik működő eszközökön kívül a kiváló tárlatvezetők is hozzájárultak, akik mindig épp akkor bukkantak fel, ha valamit meg akartunk érteni, vagy szerettünk volna kipróbálni. Hát, ilyen is lehet egy kiállítás, ilyen is lehetne a fizika és a földrajz óra, hogy az Agóráról már ne is beszéljünk.
