Magyarország katonai megszállása 1944. március 19-én kezdődött, amikor a náci Németország vezetése úgy döntött, hogy az ingadozó szövetségesénél lényegében átveszi a hatalmat. Néhány hónappal később az ország keleti határait a nácik ellen harcoló, a fasizmussal szemben a kommunizmus eszméjét terjesztő Vörös Hadsereg érte el, és szeptember végén átlépte Magyarország jelenlegi határait. Naivság volt azt gondolni, hogy az oroszok számára ellenségnek számított országból, a harcok befejezése után kivonják a csapataikat. Nyilvánvaló volt, hogy a velük barátságos rendszer megszilárdításáig, az általuk számolt jóvátétel behajtásáig maradni fognak, amit hivatalossá tett a megszállt Ausztria Magyarországon keresztüli kiszolgálása. Amikor pedig egy évtized múltán akár távozhattak is volna, a Varsói Szerződés létrejötte, az 1956-os események és a fokozódó hidegháború „bebetonozta” az ideiglenesnek mondott tartózkodásukat.
A Vörös Hadsereg Magyarországon lévő egységeinek kivonásáról még a Németh-kormány kezdett tárgyalásokat. A távozás részleteit rögzítő egyezményt végül 1990. március 10-én Horn Gyula – akkor külügyminiszter – és Eduard Sevardnadze – szovjet külügyminiszter, később grúz köztársasági elnök – írták alá, és két nappal később Hajmáskérről elindult az első kivonuló egység a Szovjetunió felé. Az egyezmény aláírását az első szabad választásra készülő 12 párt delegáltjai is figyelemmel kísérhette, és később is úgy nyilatkoztak, hogy a hatalomból éppen kikerülő kormány képviselői Magyarország érdekeit szem előtt tartva jártak el. Ennek köszönhető, hogy a csapatkivonás az Antall-kormány megalakulása után is rendben zajlott, így 1991 kora nyarára a 60 ezer fősre taksált katonai állomány, a körülbelül ugyanilyen létszámú polgári alkalmazottak és családtagok, illetve az elképesztő mennyiségű hadianyag és üzemanyag is elhagyta az országot. Az utolsó szerelvény 1991. június 16-án gördült át a Záhony-Csap határállomáson, Viktor Silov altábornagy, a nálunk állomásozó Déli Hadseregcsoport parancsnokának fekete Volgája pedig három nappal később lépte át a határt.
Mindez azt is jelentette, hogy 45 év után Magyarországon nem állomásoztak megszálló csapatok. Ennek emlékét az Országgyűlés 2001-ben törvénybe is iktatta, és június utolsó szombatját a magyar szabadság napjává nyilvánította.
Ezt a szokásosnál hosszabb bevezetőt azért tartottam fontosnak, mert 25 év távlatából talán érdemes lenne feldolgozni a Vörös Hadsereg – a kivonuláskor már Szovjet Hadsereg – szolnoki tartózkodásának emlékeit és részleteit. Azoknak ugyanis, akik abból a 45 évből bármennyit is átéltek, emlékeik vannak az ideiglenesen nálunk tartózkodó „oroszokról”. Különösen így van ez Szolnokon, ami a legalább hatvan, magyarországi szovjet helyőrség egyike volt, ahol ráadásul négy nagyobb objektumban is állomásoztak katonák.
Az nyilvánvaló volt, hogy a Szolnokra 1944 októberében megérkező Vörös Hadsereg nemcsak beveszi a várost, majd átvonul rajta, hanem komolyabb megszálló csapattesteket is hátrahagy. Ezt a tiszai átkelő, a jelentős vasúti csomópont és a katonai repülőtér is indokolt. Az is világos, hogy a megszállók elsősorban a széthulló magyar hadsereg ingatlanait igyekeztek elfoglalni, hiszen azok a harcok után is leginkább alkalmasak voltak katonák befogadására. Így esett a szovjetek választása Szolnokon a Százados és a József Attila út sarkán álló, eredetileg a 68-as gyalogezrednek épített laktanyára, amit itt tartózkodásuk alatt végig használtak.
A ma már inkubátorháznak, irodáknak, étteremnek és műhelyeknek otthont adó épületegyüttes elrendezése nem sokat változott az elmúlt másfél évszázadban. Az oroszok azonban igyekeztek hermetikusan elzárni a várostól, így a József Attila úti, százéves vaskerítést belülről letakarták, a bejárat a Százados út felől volt, néhány helyen őrtoronyból figyelték a környéket, és a betonelemekből összerakott kőkerítés is természetes volt. Persze valamennyire be lehetett látni, így tudható, hogy a József Attila út felőli oldalon valamiféle alakuló tér volt, míg hátul járműveket tároltak. Amik elsősorban különböző teherautók és terepjárók voltak, hiszen a viszonylag kis laktanyában elsősorban parancsnoki, irányítói tevékenység folyt. (Nem véletlen, hogy Kádárék 1956-ban ide érkeztek és innen indultak Budapest felé.)
Az épület – kis túlzással belvárosi – elhelyezkedése miatt érthető, hogy a szovjetek kivonulása után azon kevés katonai objektumok közé került, amelyeknek nem a pusztulás és az elhanyagoltság jutott osztályrészül. Már-már pozitív példának is tekinthetjük a többi, egykori szolnoki, szovjet objektum későbbi sorsával szemben.
