(Nyári ismétlés /NYI/: Ez az írás 2016. április 7-én jelent meg először.)
A Kőrösi utcáról – túl a Járműjavítón – nyílik a Béke utca, aminek az elején, egy faragott székely kapun keresztül juthatunk be abba a temetőbe, amire a leírások új vagy külső református temetőként utalnak. Nehéz eldönteni, hogy ez egy használaton kívüli vagy felhagyott temető, mindenesetre a ritkás sírok között, a Hant utcai oldalon, nagyjából hetven darab, különleges kő fejfa található. A feliratok alapján 1915-ben, 1916-ban, 1917-ben és 1918-ban temettek ide katonákat, akik az első világháborúban haltak hősi halált.
A földbe szúrt kard markolatára emlékeztető, nagyjából derékmagasságú fejfák alsó részét bajonett díszíti, míg felső, kiszélesedő részen az elhunyt neve, rendfokozata illetve életének kezdete és vége olvasható. Néhány sírkőre valamiféle címer is került anno, ám ezek többsége mára rozsdás, nehezen azonosítható. A kőbe vésett neveket, néhány évvel ezelőtt a Szertelen Ifjúsági Ház fiataljai fekete festékkel kihúzták. Ennek köszönhetően legalább olvashatóak a feliratok, bár a kiemelés nem mindenütt szép, és van ahol bántóan pontatlan is. (1907-ben nem temethettek ide!)
Hogy a halálos sebesülést az itt nyugvók pontosan hol szerezték az első nagy háborúban, nem tudni, de Szolnok története alapján kizárhatjuk, hogy a város határában. Valószínűbbnek tűnik, hogy az itt csak vasúton átutazó vagy a szolnoki hadikórházakban ápolt elhunytakról lehet szó. Akik közül sajnos néhányat már a haláluk pillanatában sem tudtak azonosítani, így bő száz esztendeje „Ismeretlen” felirat alatt nyugszanak. Az elhalálozás pillanatának valamiféle rendezettségre – hátországi jellegre – utal, hogy az elhunytak többségénél a pontos nevet, a születés és a halálozás dátumát, illetve a katonai rangot is meg tudták határozni, ami ugye csatahelyek közelében ritkábban történt meg.
Az eltemetettek többsége huszonéves fiatalember. A legfiatalabb Leiner János közvitéz (1. kép), aki a felirat szerint 18 évesen hunyt el 1915-ben. A legidősebb pedig Hetei István honvéd (2. kép), aki 50 évesen halt meg a háború utolsó évében, 1918-ban. A nevek alapján feltételezhető, hogy nemcsak magyar nemzetiségű katonákat temettek ide, sokan lehetnek közöttük olyanok, akik a Monarchia távoli pontjaiból kerültek a harcmezőkre, onnan pedig a szolnoki temetőbe.
A sírkövek némelyikét, feltételezhetően a két világháború között kicserélték. Azaz a szeretteik sírjára rátaláló, azt felkeresni tudó rokonok újat emeltettek a helyükre. Ilyen például a „hű, gondos édesapa” Pintya Dénes síremléke (3. kép), aki a ma Romániához tartozó Erdőszentgyörgyön született. A 34 évesen, 1918. június 1-jén elhunyt honvédet – feltételezésem szerint – négy gyermeke, Amália, Jolán, Ilonka és Róza, valamint szülei és testvérei gyászolták. Illetve a sírkövet emeltető hű neje, Vajda Mária. A 36 évesen elhunyt Szerémi Zsigmondnak (4. kép) – azon kevesek egyike, akit 1917-ben temettek ide – ugyancsak szerető neje, Darabán Eszter, illetve szerető szülei állíttattak obeliszkszerű emléket a korábbi sírkő helyén. Ezek a családok által emeltetett síremlékek egyébként arra is utalnak, hogy az első világháborúban elesett és Szolnokon eltemetett katonák többségének sírját nem nagyon kereshette fel a családja, és még az sem biztos, hogy tudták, szeretteik hol is nyugszanak.
Szolnok e különleges sírkertje alapvetően rendezett, még azt is mondhatjuk karban tartott, talán még dokumentált is. Egyetlen ledőlt fejfát találni az utolsó sorban. Ugyanakkor, bár a Hant utca felől látható, lényegében csak a Béke utca irányából, a temetőn átvágva, inkább csak jó időben közelíthető meg rendesen. Az első világháború centenáriumán – tehát még a következő két évben is – talán méltó lenne ez a hely egy alaposabb karbantartásra, esetleg megnyitásra, bemutatásra, sőt az évenkénti megemlékezésre is. Mert, akik itt nyugszanak, azoknak már az unokáik sem borulhatnak a sírjaikra, ugyanakkor nagy baj lenne, ha megfeledkeznénk az első világháború borzalmairól és következményeiről.
