Akinek járt már a kezében Jaroslav Hasek világirodalmi alapműve, az sejtheti, hogy nem lehet könnyű a vaskos kötetből egy nagyjából háromórás darabot varázsolni. Éppen ezért a hazai színházakban is láthattuk már Svejket az önmaga hülyeségei között bolyongó szerencsétlenként, a világot becsapó álbolondként, és sajnos, a saját történetét kívülről szemlélő színházi tévedésként is. Függetlenül attól, kik játszották a remek karaktert, meg attól is, hogy a rendezők kinek az átdolgozását vették alapul.
Molnár László rendezésében azonban az első pillanattól fogva tudja minden színész, hogy a viszonylag gyorsan változó jelenetekben honnan hová tartanak, és miről akar szólni a szolnoki Svejk. Ami, bár mulatságos, sok helyen nevettető, de nem egy tércsapkodós, ócska komédia, hanem egy szépen megrajzolt ívű dráma. Ráadásul hiába játszódik az első világháború idején, a remekül formált karakterek miatt majd minden pillanata aktuális, a mában is értelmezhető. Azt pedig külön ki kell emelni, hogy a regény ismeretében, vagy akár néhány színpadi Svejk adaptáció után is érdekes, magával ragadó, és a nézőt gondolkodó partnerként feltételező előadás született.
Barabás Botond Lukas főhadnagy szerepében eddigi legjobb, és azt hiszem, évtizedekre emlékezetes alakítását nyújtja. A kicsapongó dúvadból fokozatosan válik érző emberré, a darab végére pedig igazi drámai hőssé. A szinte folyamatos színpadi jelenlét közben a szemünk láttára épül Lukas szerethető karaktere, és lesz belőle az utolsó jelenetre teljesen más figura, mint akit az induláskor megismertünk. Az első felvonás elején fel sem merült bennem, hogy a végére könnyet csalhat a szemembe.
Elsőre nehéz eldönteni, hogy a Svejket alakító Mészáros Pulcher István vagy Barabás Botond a darab főszereplője. Ám a játékukra visszagondolva, azt kell mondanom, ez értelmetlen felvetés. A szolnoki színház két vezetőszínésze ugyanis egyenrangú partnerként, kéz a kézben alkotó kollégaként, a legnagyobbak párosára emlékeztető duóban teremtik meg Svejket és Lukast. Egymás nélkül egyikőjük sem hozhatott volna ki ennyit a saját szerepéből, a darabból. És miközben Lukas jelenetenként változik, Pulcher Svejkje egyenletesen megmarad annak a kelet-európai kisembernek, aki a feje tetejére álló világot próbálja a maga módján túlélhetővé tenni.
A szolnoki társulat szinte minden tagjának jutott szerep az évad utolsó előadásában. És lényegében mindenkit ki lehetne emelni, mert legyen szó több apró szerepről vagy egy néhány jelenetes karakterről, a maga pillanataiban mindenki a maximálisat nyújtja. Zelei Gábor csendőr őrmestere, Gombos Judit Preizlerka nénije, Lugosi Claudia Madame Pulskyja vagy éppen Vándor Attila és Ónodi Gábor több szerepe is hosszabb említést érdemelne. Azonban a még olvasható hosszúság miatt most csak Harna Péter, Kraus ezredesként, borotválkozás közben és Deme Gábor Bousek főkalauzként elmondott monológját emelném ki, amelyekért mindketten nyíltszíni tapsot kaptak a bemutatón. És hát Tárnai Attila Vodickáját, aki három jelenet alatt válik szinte a darab harmadik főszereplőjévé.
(A képek a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
