Aki egyszer lát egy Szurcsik József alkotást, egyrészt soha nem fogja elfelejteni, másrészt a későbbiekben is bármikor képes lesz felismerni a Munkácsy-díjas festőművész munkáit. És nem azért, mintha bő három évtizede nem lenne képes megújulni. Sokkal inkább azért, mert a nyolcvanas évek közepén kialakított, összetéveszthetetlen stílusát, mint egy kitaposott ösvényt – járt utat – el nem hagyva, fantasztikusan bővítve és variálva alkalmazza. Valahol azt írták munkáiról, hogy épület testek és lapos arcélek köszönnek vissza munkáiról. Szerintem meg Szurcsik-féle jellegzetes fejek, amelyekből kikeverednek a tovább szövődő gondolatok, és ezek olykor különleges geometriai formák, áttörések, képben-kép technikák révén tartanak fájóan görbe tükröt a hétköznapokról a szemlélők elé. Amire ráadásul Szurcsik a címadással is képes rátenni egy jó nagy lapáttal. Így pedig azon ritka művészek közé tartozik, akinél nagyon fontos az alkotások és a hozzájuk illesztett szövegek kapcsolata.
A szolnoki Szurcsik kiállítás bejárása előtt azt gondoltam, nagyjából ismerem a képeit, a figuráit. Azonban az egykori zsinagóga épületében be kellett vallanom magamnak, hogy eddig csak kapargatta a Szurcsik felszínt. Gőzöm sem volt például arról, hogy a nyolcvanas évek második felétől alkotott tusrajzaiban micsoda társadalomkritika rejlettek, és hány gondolatot fűzött onnan tovább tíz-húsz évvel később rá jellemző festményekké. Komolyan mondom, nevetnem kellett, amikor az emeleti tárlókban, a különböző használati tárgyakra festett alkotásait megláttam. Ecsetekről, spakliról, keféről vagy éppen egyszerű botról köszönnek vissza összetéveszthetetlen komor, ám színhasználata miatt olykor vidám vagy groteszk figurái. Ami pedig a kisplasztikáit vagy éppen a háromdimenziós festményeit illeti, azoktól tényleg igazi örömet éreztem. Héliosz című, alulról nézve szinte mozgó, beszippantó képe egyszerűen zseniális.
Nem tudom, miként lehetne érzékeltetni, hogy mekkora szerencsénk van ezzel a kiállítással. Nagyjából olyasmi ez, mintha a nemzet színészeiből jönne bárki önálló estet tartani, vagy a világ legnagyobb hangversenytermeit járó magyar muzsikusok adnának nálunk koncertet. A kortárs, hazai képzőművészet egyik legnagyobb alakja jött el Szolnokra. Ráadásul egy olyan gyűjteményes kiállítással, ami tényleg átöleli szinte az egész pályáját, és a zenélésen, a színházi és könyves munkáin kívül mindent felvonultat tőle.
Szurcsik József néhány munkája előtt egyszerűen földbe gyökerezik az ember lába. A kiállítás plakátjának is választott Alattvalók nemcsak örökérvényű témát feszeget, de színtelenségével, alakjaival egyszerre félelmetes, nyomasztó és felszabadítóan kacagtató. A Gerinctelenek, az Egyenes út vagy éppen a Besúgóverseny más méretekben, más technikával, de lényegében ugyanezt a témát járják körbe fájó öniróniával. Miként a Szövetségesek, az Ellenségek vagy éppen a Diadalív. Azt hiszem, ennek a kiállításnak a nagysága éppen abban rejlik, hogy bár egy évtizedeken átívelő életművet vonultat fel, hanem hogy mind a hetvenöt alkotásával ugyanarról a világról mesél. Arról, amiben élünk.
(A kiállítás hétfő kivételével, június 12-ig tekinthető meg a Szolnoki Galériában)
