A Tiszai hajósok terén jöttem keresztül valamelyik este, és egyszer csak, mint egy kutya kezdtem szaglászni. Először azt hittem, kellemes füstszagot érzek. Nocsak, itt a tavasz, valahol faszénen sütögetnek? Aztán a kellemes kezdett átmenni orrfacsaróba. Béna a szakács, odaégette a húst? Pár lépés, és már nemcsak a büdöset éreztem, hanem a lassan felszálló füstöt is láthattam. Hát persze, hétköznap este senki nem flekkenezik a város közepén, se jól, se rosszul! Viszont a kukába dobott csikk engedelmeskedett a fizika törvényeinek.
Nem sokkal korábban, vasárnap délután a belvárosban sétáltam. Ami attól lett hirtelen nem megszokott, hogy a házak fölött kékes-fehér füst kezdett gomolyogni. Nocsak, valaki a város közepén kezdett gazt égetni? Egy saroknyira már nemcsak a felszálló füstöt lehetett látni, hanem a jellegzetes tűzropogás is hallatszott. Ki az az őrült, aki az egymástól pár méterre lévő házak között tüzet rakott? Aztán még egy sarok, és már a kiabálás is hallatszott, hogy „emberek ég az utca”. Micsoda? Futás! Szerencsére nem az utca égett, csak egy utcai tuja. Ami bár kívülről üde zöld volt, a belseje az évek alatt szépen kiszáradt. Aztán egy arra járó dohányos gondolkodás nélkül beledobta az elszívott cigi véget, ami ugyancsak engedelmeskedett a fizika törvényeinek.
Szűk hónapja lehetett, hogy a Zagyvánál fagyiztunk. Talán nem csak mi láttuk, ahogy a Várkonyi téri tizennyolcemeletes egyik erkélyén felcsaptak a lángok. Dermesztő volt fagyival a kézben a narancssárga, emeletnyi lángokat, meg az egyre terebélyesedő fekete füstöt látni, miközben megszólaltak a szirénák. Hogy mi történt, nem tudom. Csak fórumokon olvastam, hogy talán a ház egyik magasabban lakója vélte jó ötletnek az el nem nyomott cigaretta csikket a saját erkélyéről ledobni. Repült a csikk… És egy másik erkélyen állt meg. A zuhanás meg nem eloltotta a csikk végét, hanem tovább hevítette. Már, ha jól emlékszem a fizika órán tanultakra.
Nem vagyok dohányos. Eddig toleráltam, ha valakinek ez a szenvedélye. Főleg, ha tőlem távol hódolt neki. Azt viszont már nehezen viselem, amikor égő csikkeket maguk után hagyó, ismeretlenné váló bagósok miatt gyulladnak ki kukák, fák, házak. Sőt, magas fokú primitívségnek tartottam eddig is, amikor valaki csak úgy eldobott – vagy a kocsi ablakán kidobott – egy csikket. Még úgy is, ha alaposan elnyomta. A csikk ugyanis szerintem olyan, mint a kutyaszar. Annak van hozzá köze, akié a kutya. Senki másnak. Márpedig ahogy a kutyaszar, úgy a csikk is összeszedhető. Pláne, ha az, aki összeszedi a maga csikkjét, talán azt is észreveszi: nem nyomta el rendesen. Égesse meg minden bagós a maga kezét, tenyerét, zsebét! Tanulja meg a fizika törvényeit! De ne gyújtsa ránk se a kukát, se az utcát, se a házat.
Ha lehet ilyet kérni… Először csak kedvesen…
