Nem tudom, hányszor járt életében étteremben, vagy éppen milyen helyeken az az uniós pályázatíró, aki komolyan gondolta a forgókapus beléptetést. Megértem, hogy jól mutat az Unió felé, ha elektronikus adatok generálódnak arról, hányan léptek be a közös pénzből kialakított vendéglátóhelyre. De talán ennek más módszere is lenne – például papír, ceruza és strigula -, mintsem egy lehajolós (megalázó) pénztárablakban minden vendének plexikártyát kuncsorogni. Nem mondom, ha egy több Michlein csillagos, nagyon exkluzív és állandóan teltházas étterembe kellene így bejutni, az rendben van. Na, de egy hagyományok nélküli, kezdőbe! Ráadásul egy szimpla asztalfoglaláshoz se lehet csak úgy beugrani. Kártyát kell előbb kérni. Értem én, hogy ugyanitt lehet bejutni az azonos nevű „múzeumba”, de talán kerülhetett volna ez a kapu egy folyosóval odébb is.
Nem jó kezdés. Miként elsőre a bent hallható zenén és a hangerőn is erősen meglepődtem. Elfogadom, hogy a személyzet szereti a jó muzsikát, de ehhez nekem, a vendégnek semmi közöm. Ráadásul a vendéglátás nemcsak a konyhából és a felszolgálásból áll. Hanem mondjuk abból is, hogy a hangszórókból áradó zene nem egy falusi ÁFÉSZ-kocsma érzetét kelti. Az meg, hogy az egyik terem végében lévő plazma TV képernyőjén a UPC nyári állóképe legyen, nem más, mint vizuális térszennyezés.
Még nem is rendeltünk, de már elcsattant két méretes pofon. Majd jött a harmadik, a felszolgáló képében. Én is egész nyáron olvastam arról, hogy elegendő képzett pincér sincs az országban. Ám, ha már valakit ilyen minőségben, egy minőségi helyen alkalmazunk, legalább az alapokat magyarázzuk el neki. A vendégnek semmi köze a rossz minőségű eszközökből adódó nehézségekhez. A vendéggel nem bratyizunk, nem őriztünk együtt libát. A munkahelyi és személyes problémák kibeszélése pedig legyen az öltöző titka.
Őszintén megmondom, nekem nem nagyon jön be a Sörárium étterem részének belső dizájnja. Elsősorban azért, mert a szolnoki Városháza alatt nem valami Sherlock sztori megelevenedését vártam. Lehet persze, hogy csak azért, mert ezen a helyen különösen túlteng bennem a lokálpatrióta. De ezen ne akadjunk fel, elfogadom, hogy valakinek ez jutott eszébe, valakinek meg tetszett is az ötlet. Legyen nekik igazuk abban, hogy ez illik ide, és még plusz vendéget is fog generálni.
Bár saját gasztronómiai tapasztalataim azt mutatják, vendéget elsősorban az elégedett vendégek tudnak generálni, akiket – nemüktől, életkoruktól és családi állapotuktól függetlenül – ugyanazzal lehet megfogni, mint a férfiakat. A hasukkal. És ezen a téren legalább rendben van a Sörárium étterme. Sőt, megkockáztatom, nem sokkal a nyitás után egészen remek. Egyrészt nem estek abba a hibába, hogy egy étterem attól jó, ha végeláthatatlan az étlapja. Itt van 35 tétel, amiben a gyerek, a vega, az előétel és a desszert is belefér. Átlátható, felfogható, döntésképes választék (a neveken most nem élcelődnék). Ráadásul nem is hétköznapi étkekről beszélünk. Egyszóval, aki valami különlegesre vágyik, az itt biztosan megtalálja, és nemcsak az étlapban, de az elkészítésben, a felhasznált alapanyagokban és a tálalásban sem fog csalódni.
Az sajnos nem derül ki az étlapról, hogy ki is áll a magasra értékelhető konyha fölött, merthogy minden szokással ellentétben, ezt a Sörárium füzetkéje nem tünteti fel. Egy kis kérdezősködés után azonban kiderült, hogy két, korábban egész jó szolnoki étterem séfjét sikerült a Városháza pincéjébe csábítani. Akik, ha maradnak, még sokra vihetik e helyet. Főleg, ha egyszer az üzletvezető is vállalja a nevét, és így a szégyentől menekülve, mondjuk, rendet rak a személyzet és az egyéb kiegészítők terén. Mert így tényleg reményteli lenne a Sörárium étterme.
