Amikor arról beszélünk, hogy Szolnok katonaváros, nekem először mindig az ejtőernyősök ugranak be. Talán azért, mert gyerekkorom jelentős részét a két szolnoki repülőtér között töltöttem, így teljesen hozzászoktam ahhoz, ami másoknak ritka csoda volt: a fejünk fölött ugráló ejtőernyősökhöz. Lehettek katonák vagy sportolók, hosszan tudtuk figyelni az őket magasba vivő repülőket, és izgatottan vártuk, mikor jelenik meg alattuk az első fekete pont, és abból mikor lesz végre zöld vagy színes ejtőernyő. Amikor pedig összekapaszkodtak, vagy tornyot alkotva egymás ernyőire ültek, az tényleg valamiféle ünnep volt a szandai kertből nézve.
Sokáig nem nagyon gondoltam bele, mióta is ejtőernyőznek az emberek, vagy mióta ugrálnak Szolnokon ejtőernyősök. Egyszerűen mindez természetes volt. Aztán pár éve a helyi ejtőernyős civil szervezetnek, meg néhány lelkes veteránnak köszönhetően, egyszerű kívülállóként is egyre többet tudhattam meg az ejtőernyőzésről. Pláne a szolnoki ejtőernyős hagyományokról. Pár éve klassz kiállítás nyílt a néhai HEMO-ban a témáról, amit azonban a szeptember végéig az Agórában látható dupla tárlat messze felülmúl.
Ha jól értelmeztem a kiállítást – ahonnan egy óra elteltével tényleg csak azért jöttem el, mert máshová kellett mennem -, akkor a tárlat közepe a magyar katonai ejtőernyőzés történetét mutatja be. Azaz vázat ad mindahhoz, ami a terem falainál körbefut: a szolnoki ejtőernyőzés nagy pillanataihoz. A középen lévő tárlat inkább a történelmi tényekre – számtalan újjászervezés, szerencsétlen balesetek, koncepciós perek – koncentrál, míg a kiállítás jóval nagyobb részét adó szolnoki anyag az ejtőernyőzés fejlődésével párhuzamosan, az itteni ugrók eredményein keresztül, a helyi katona- és sportéletet mutatja meg. Elképesztően gazdag tárgyi gyűjteménnyel. Az egész olyan, mintha minden selejtezésnél eszébe jutott volna valakinek: gondoljunk a jövőre is, mentsünk meg valamit a múltból.
Nem mondom, hogy pontosan megértettem a katonai szervezetek folyamatos alakulását, viszont újra átjött például Furkó Kálmán nagysága. Emlékszem, középiskolás koromban voltak srácok, akik Furkó Kálmánról, mint egy félistenről beszéltek, és arról álmodoztak, hogy akkoriban alakuló csapatában a kezei alatt dolgozhassanak. Nézegetve kiállított ernyőjét, a róla készült fotókat, azt hiszem, kezdem érteni, miért. Tényleg egy élő legenda.
Ahogy legenda az a bizonyos 1974-es ejtőernyős világbajnokság is, aminek a számtalan serleg és díj, meg más versenyre utaló tárló mellett külön helyet szenteltek a kiállítás szervezői. Sok kortárs hatalmas élményként emlékezik arra a VB-re, és a mából nézve se mondható más: ilyen hosszan, ennyi nemzetet megmozgató világversenynek azóta sem adott otthont a város. A helytörténettel babráló lokálpatriótának ezért is kedves, hogy ez a kiállítás ennek is emléket állít.
Szóval mindaz, ami az Agóra emeleti kiállítótermében szeptember 30-ig látható legalább annyira had- és sporttörténet, mint helytörténet. Ráadásul érthetően és érdekesen, ami kevés szakkiállítás erénye. Nem mondom, hogy kedvet kaptam egy ugráshoz, de hogy másként fogok holnaptól a fejem fölött kinyíló ernyőkre nézni, az biztos.
