Nem tudom, hogy a szakemberek kék- vagy feketehalálnak nevezik-e azt a pillanatot, amikor a számítógép olyan szinten adja meg magát, hogy a benne tárolt adatokat földi halandó, semmiféle varázslattal nem tudja előcsalogatni. De lényegtelen is az elnevezés, mert ez általában egybeesik azzal a pillanattal, hogy ráébredünk: nemcsak a munkánkat nem tudjuk végezni, de bizonyos értelemben el is vág bennünket a technika a külvilágtól. Tripla halál – talán ez a helyes kifejezés. Lehet persze dühöngeni rajta, de mint tudjuk, ez pont nem old meg semmit. Inkább próbáljuk menteni a menthetőt, a veszteségeket meg amilyen gyorsan csak lehet elengedni!
Amikor még egy táskaírógépen hegesztettem a betűket, egy írást akkor éreztem késznek, ha az utolsó verziót is kihúztam a gumihengerből. Ez lényegében azt követően is megmaradt, hogy elkezdtem számítógépet használni, mert sokáig mindent kinyomtattam. A befejezettség érzéséhez ugyanis kellett, hogy fizikailag is kézbe lehessen venni mindazt, ami elhagyta az agyamat. Aztán persze szép lassan leszoktam erről, és mindenféle helyekre kezdtem menteni meg feltölteni az agyszüleményeimet, amelyek egy idő után már nem is nyomtatásban éltek tovább.
És igen, az elmúlt negyedszázadban rengeteg dolgot elvesztettem. Pedig elvileg sokkal kisebb helyen tárolhattam volna őket, mintha papírdossziékban őriztem volna őket. Csak hát a technika folyamatos fejlődésével – az elavuló tárolók, a visszafelé nem létező kompatibilitás -, a néhány évenként rendszeresen jelentkező meghibásodás folyamatosan temette maga alá a múltam egy részét. Legutóbb ezen a hétvégén.
Amikor először kellett azt is megtapasztalnom, hogy a számítógépem pusztulása nemcsak adatokat ránt magával, de lényegében éket ver a munka és közém, miközben a külvilágtól is elzár. Lehangoló volt rájönni, mennyire függök a technikától. Milyen nyomasztó tud lenni, hogy bár szeretnék dolgozni, haladni, valami számomra felfoghatatlan technikai malőr miatt ez szinte lehetetlen. Ráadásul, akiktől segítséget tudnék kérni, azokat is jórészt a számítógépemen keresztül érhetném el, mert kezdjük azzal, hogy az adataik – telefonszám, email cím – is a megpusztult masinámban voltak. Nem folytatom! Aki számítógépet használ, az pontosan tudja, hogy miként válhat az ember egyetlen pillanat alatt virtuális hajótörötté egy világháló nélküli, bitmentes lakatlan szigeten. Bevallom, hirtelen ahhoz sincs mersze, hogy tovább gondoljam, mi lesz akkor, ha a hiba nem az én gépemben jelentkezik.
Mindezt két okból gondoltam elmesélni. Egyrészt ki kellett adnom magamból a dühömet. Másrészt úgy éreztem, némi magyarázattal tartozom, hogy az utóbbi napokban miért nem frissült megszokott módon az oldal. Őszinte leszek: nem kívánnám senkinek az elmúlt négy napot.
