Aligha nevezhetném magam Wellhello rajongónak, ám azt bármikor elismerem, hogy a mai könnyűzene két meghatározóvá lett figurája olyasmit talált ki és valósított meg, ami nagyon működik. Bevallom, voltam már koncertjükön is, amihez fogható vérprofi produkciót ritkán látni, főleg, ha nem valamelyik nagy, fővárosi helyszínen lép fel egy formáció. Annak ellenére, hogy először korosztályos bandának, kisiskolások zenekarának gondoltam őket, az a másfél évvel ezelőtti koncert is bebizonyította, esetükben sokkal szélesebb merítésről van szó. És ez a nevükkel fémjelzett „#Sohavégetnemérős” című filmben is visszaköszön.
Amitől elsőre nagyon féltem. Mert azt hittem, hogy vagy egy számomra érdektelen koncertfilm készül, vagy egy 90 perces, de már a 10. perctől unalmas monstre videoklip, ami úgy próbálja a zenekart és a dalaikat fényezni, hogy mozijegyet vetetnek velem. Be kell vallanom, kellemesen csalódtam. Sőt! A Lévai Balázs producerkedése mellett, az első nagyjátékfilmjét ezzel jegyző Tiszeker Dániel rendezésében elkészült mozi ugyanis egy remek lenyomata a kettőezer-tízes éveknek és a helyét kereső késő húszas, korai harmincas korosztálynak. Hozzátéve, hogy egy csomó olyan kérdést is feszegetnek, amelyekre nem ebben a filmben számítottam, ráadásul nincsenek erőltetett, tuti válaszok, hanem szépen hazacipeltetik a felvetéseket, és lehet egy ideig gondolkodni.
Mint említettem, ez a film – aminek csak a címét borzasztó leírni – nem egyetlen sztoriból, hanem több, apró történetből áll. És anélkül, hogy bármilyen poént is lelőném, azért van néhány, amiről lehetetlen nem írni. Például arról, amiben a párkereső srác kvázi egy kérdőívet töltet ki a lánnyal, majd elmagyarázza neki, miért is tenné nagyon jól, ha 25 évesen nem gondolkodna tovább, hanem nagyon gyorsan őt választaná. Egy külön novella az a pár perces dialóg, amivel szerintem a Fehér testvérek – Boldizsár és Gáspár, egyébként a Kossuthkiflit jegyző Fehér Béla fiai – lerakták a névjegyüket a forgatókönyvírók legnagyobb ígéretei közé.
De említhetném az áruházi jelenetsort is, amiben Orosz Ákos, szerepe szerint anélkül gondol végig egy teljes életet átívelő kapcsolatot, hogy a hirtelen meglátott eladólányt meg merte volna szólítani. Talán nem spoilerezek, de olyan a sztori, mint a vicc, amiben a nyuszika elindul a medvéhez fűnyírót kölcsönkérni, ám mire odaér, annyira belelovalja magát az elképzelt szituációba, hogy inkább elküldi melegebb éghajlatra a macit.
Nehéz szó nélkül hagyni a Debrecenben felvett ismerkedős története is, amiről azonban egy szót sem lehet leírni anélkül, hogy ne rontanám el a hatást. Legyen elég annyi, hogy Lábodi Ádám főszereplésével egy olyan sztori pár perc alatt kerekedik, ami nemcsak hihetetlen és egyben végtelenül vicces, de nem is az lesz a vége, mint amire számítanánk. Kiváló példája annak, hogy miként lehet úgy szórakoztatni, hogy nem agyatlan hülyének, hanem partnernek tekintik a nézőket.
Öröm kimondani, hogy a számtalan i-re a színészek teszik fel a pontokat. Egytől egyig fiatal, pályája hajnalán tartó, filmekben alig vagy fájdalmasan ritkán látható színészek, akik elképesztő frissességet visznek az egész alkotásba. A szolnoki Molnár Nikolett mellett – az ő sztorija is megérne pár bekezdést, de tessék megnézni, a történet és a színésznő miatt is megéri – a Katonában játszó Ötvös András és Mészáros Blanka vagy éppen a Made in Hungária filmváltozatában már feltűnt Lábodi Ádám és Orosz Ákos, netán Trecskó Zsófia és Sztarenki Dóra nyújtanak olyat, ami a magyar film jövője szempontjából is bizakodásra adhat okot.
Remélem is, hogy nagyon sokan jegyet váltanak erre a viszonylag kis költségvetéssel készült igazi magyar filmre. Már csak azért is, mert ez kellene ahhoz, hogy Lévai Balázs minél előbb elkezdjen gondolkodni a következő filmen, amit producerként össze akar hozni. Emellett pedig nagyon jót tenne a magyar filmgyártásnak, az új színész generációnak és a magyar filmekre becsábítható közönséget is növelné.
